Egyszer egy állatmentő pasi mondta, hogy amikor a kutyát az öledbe veszed, akkor átadja neked az élete súlyát.
A hajszoltság érzés, amiben élek, leginkább abból áll, hogy sehol nincs menedék. Nincsenek azok a felelősségmentes pillanatok, amikor átadom valakinek az életem súlyát. Intézem a dolgaimat, elrendezek mindent egyedül, felszerelem-megcsinálom, megtervezem, beszerzem, kifizetem, megszervezem, nincs ezzel semmi baj. Mondhatom azt is, nem kell alkalmazkodnom senkihez. Lehetek kócos-pizsamás-szőröslábú, ha akarok, és akkor se szólna rám senki, ha otthagynám a morzsát a konyhapulton vagy kézzel ennék bele a tálba. Kibaszott kurvanagy szabadság.
De az egyedüllétben soha nincs benne az a pillanat, hogy most egy kicsit más figyel a világra körülöttem, és rám is, az én biztonságomra vagy kényelmemre, boldogságomra. Mindig feszült figyelem van és mindig ugrásra kész az ember. Akkor is, ha kimerült vagy beteg.
Ez nem tudatos dolog. Én is, más is tud laza lenni, elnylúni otthon a kanapén. Bezárkózunk, bebiztosítjuk a zavartalanságot, és majdnem olyan...
de nem, nem „olyan”. Semmi sem olyan, mint amikor belül rábízod magad valaki másra. Igen, pont mint gyerekkorodban.
És lehet mondani, hogy ez infantilis vágy, de a bizalom, a bizalmi viszony pihentető. Ez is olyan amit csak úgy lehet igazán érteni, ha megéli az ember. Valaki tud téged, számontart, az életed fontos neki, nem fárasztja az, ami téged frusztrál, és persze nem bánt, mert szeret.
Amúgy meg csak a hajszoltság érzés van.
A férfiak...
azon gondolkodtam, hogya férfiaknak nehezebb ez az egész. Mert a nők megtehetik, hogy odabújnak, rácsimpaszkodnak, az ölébe ülnek a pasinak, (kicsi vagyok, fáradt vagyok, tutujgass, védj meg, szeress, simogass), de a pasiknak erre a teljes önátadásra sokkal kevesebb lehetőségük van. Örülj, hogy adnak enni (esetleg), hogy emlékeznek helyetted dátumokra, hogy elfeledkezhetsz erről arról, hogy esetleg betartják, hogy nem szólnak hozzád amikor arra van szükséged, de amúgy... mikor? Miben? Légy már férfi!
Egyszer jártam egy pasival, aki azt szerette, ha elalváskor símogatják a hátát. Mert gyerekkorában úgy altatta az anyja. Én csak pislogtam, hogy mi a fasz? Az anyja? Altatás? Szexi fiatal nőként hogy jövök én ebbe a képbe? Egy felnőtt férfit fogok álombasimogatni?
Felfogni se tudtam az igényt, hogy ő most nem férfi, hanem „csak úgy lenni” szeretne és megpihenni.
A lényeg, hogy a pasiknak sokkal nehezebb megtalálni az önfeledt önátadási pontokat. Szerintem. A többségük csak hajszolódik és próbál FÉRFI maradni.
Megszokják, hogy úgy tesznek, mint akinek nincs is szüksége erre a fajta pihenésre. Aztán infarktust kapnak és meghalnak.
Persze, a szex. Igen, az egy erős önmegadás, kitárulkozás, de az elején azért tele van szorongással az ember. Vágy, teljesítmény, kommunikáció, ütközések, frusztráció. Persze, a filmekben úgy van, hogy szerelmesen ágybabújnak, mindketten pontosan ismerik a másik testét, reakcióit, vágyait, gátlásait, és csodálatosat kefélnek és persze egyszerre élveznek el egy egetvető orgazmust és közös csodát megélve. Aztán amikor az élet meg nem ilyen, akkor az ember befeszül, mert biztos vele van baj, esetleg minden partnerrel. Meg szerelemben biztos csodás lenne minden, ha nem csodás, nem elég nagy a szerelem.
Upsz, elkalandoztam.
Szóval szinglinek lenni, bármennyire is nem érzi az ember magányosnak magát, akkor is stressz.
A társas kapcsolatok, beszélgetések, programok oldják ezt, és feltöltik az embert. De ott is helyt kell állni. „Megjelenni” és résen lenni, dominálni és elkerülni, hogy ledomináljanak, stb, stb, az összes önsorsrontó faszság ott van velünk együtt.
A megpihenés valaki karjaiban, az más.
Ha hosszasan nem adatik meg, az megváltoztatja az embert. Valahogy kilúgozódik belőlünk valami. Mintha már nem is tudnánk hogyan kell együtt lenni és átadni magunkat a pillanatnak, meg valaki másnak.
Na mindegy, az van ami van.
Megyek, megfésülködöm és felveszek valami itthoni ruhát a pizsama helyett :D
Csodákat reméltem, mikor csodára találtam. Rád, ki elveszett, mégis erős. Kit viharok tépáztak, villámok csapkodtak…. de mégis oly tiszta maradtál, mint az újszülött lélek. Kinek pont csak annyi bűne volt, hogy a világra jött. Szép szíved mindig csodáltam, kitartásod becsültem, s hibáid így tettek szemeimben méginkább tökéletessé. De a csodák sem tartanak örökké… Jöttem rá, mikor a fagy kicsípte ajkaim. Mikor nem hallottam többé kedves szavaid. Mert elfordultál, kitértél előlem, pont mikor már mindennek bedőltem. Légy akkor ezután idegen, ha már sebet ejtettél szívemen, s eszed ágába sem jutna betömni azt, csak itt hagyni, hidegen. Pedig hogy vágytam rá, én hitetlen. Én szerencsétlen, szerelmes….
Gondolj bele mindössze egy év alatt mennyi minden megváltozott körülötted ...jártál magasan s lent a pokolban ,voltál fent,lent.Nyertél s vesztettél csatákat ,talán pár dolgot most másként tennél ,de ne haragudj magadra hiszen akkor az a döntés tűnt a legjobbnak...itt vagy mindez már csak a múlt...
Vegyél mély levegőt s légy büszke magadra...mert kibirtad s újra be bizonyitottad magadnak,hogy erős vagy...
Remélem egyszer eltudod ezt majd olvasni…Szóval hol is kezdjem. A történetünk véget ért.
Tudod mindig hittem a csodákban, úgy gondoltam ez is olyan lesz…sajnos nem lett. Szerettem minden egyes pillanatunkat, mikor a kocsidban énekelhettem, mikor elvittél télen magaddal és együtt karácsonyoztunk, vagy mikor az éjszaka közepén beöltöztünk jelmezbe mert viccesnek találtuk, vagy mikor éppen kikunyeráltam tőled egy cigit. Minden pillanat mai napig feltört bennem, de el kell hogy engedjem ahogy téged is elengedtelek. Sok dolgot köszönhetek neked, mert megtanítottál élni és boldognak lenni, ugyan akkor megtanultam hogy sokszor fel kell nőnünk az érzelmeinket irányítani…megtanulni vezetni és kezelni. Köszönöm hogy mindig mellettem áltál mikor nem volt ott senki. De szó mi szó fáj… fáj hogy ilyen könnyen elengedtél. Vártalak… és várni is foglak még talán egy ideig, de már nem tudok veled menni tovább az úton. Egyedül kell ahogy te is ezt választottad. Remélem azért valahol most is boldog vagy és már nem gondolsz rám. Hiányzol és hiányozni is fogsz…. Hiányzik a csókod, az érintésed, ahogy a hajam a fülem mögé hajtod, vagy mikor letörlöd a könnyeim. Talán nem én lettem neked szánva vagy talán igen, remélem egyszer még látlak azért boldogan ha mással is de boldogan élni. Tudod vicces, azóta elkezdtem edzeni, foglalkozok szabadidőmbe többet az autókkal, most fogok pont venni egyet amit sajnálom hogy nem làtsz… hisz te mondtad érjek el a céljaim, nézd ! megfogom csinálni. Remélem te is ezt teszed majd és boldogan emlékszel vissza azokra a percekre mikor nem hagytalak magadra…tömérdek érzelem kavarog bennem, tudod? Egyszerre utállak és szeretlek… Utállak, hogy itt hagytál és talán már mással vagy, de ez az élet rendje nem? Lehet neked is jobb így, csak légy boldog! Egyszerre meg szeretlek és bennem van még a hiányod de tudod egyenlőre én is el akarlak felejteni. Remélem minden rendben és nem hajszolod túl magad, sokat pihensz és oda figyelsz magadra. Remélem a szüleid is sok dologban támogatnak téged és nagyon szeretnek! Mindenki nagyon szeret csak sose veszítsen el az az embert akit megismertem nem is olyan rég… fontos vagy mindenkinek és maradj olyan nagyon kérlek amilyen vagy, ne dobd el magad mert nagy szíved van csak nem mindenki veszi észre. Ne haragudj rám ha bármikor kudarcnak érezted a kapcsolatunk, sosem akartam rosszat. Sokat hibáztam amit nagyon is bánok de azóta minden percben próbálok egy jobb ember lenni! Még jobb és vissza térni ahhoz az énemhez akit megismertél! Fejlődők és fejlődni akarok még… már nem akarom feladni ahogy feladtam a kapcsolatunk. Küzdeni akarok ès fogok is! Kérlek ne haragudj a sok butaságért, meg akartalak védeni a múlt fájdalmaitól, sosem akartam olyat tenni veled ami neked rosszat adott volna, remélem ezért ezt tudod, mindig figyeltem rád még ha azt érezted nem is! Nem eleget foglalkoztam a te érzelmeiddel, ezért nem te vagy a hibás…Remélem te sem adod fel és napról napra jobb leszel, csináld azt amit szeretnél! Fiatal vagy, érettségiz le, csinálj szakmát! Dolgozz meg a pillanatokért! Sose legyél gyáva! Hidd el, hogy jó vagy és erős mindenkinél jobban! Ebben a világban előny ha jobb vagy és ügyesebb! Találd meg azt amit akarsz csinálni! Légy vakmerő ne félj az új dolgoktól, és cselekedj mert egyszer már túl késő lesz! Szeress mert csalódni nem hiba, hanem tanulság… Élj egy olyan világban amiben akarsz!
Remélem megérted, hogy minden dologban van valami szép ès sosem adod fel! Kérlek emlékezz majd egyszer rám azért!
"Mostanában már a csapból is ez a trauma folyik," hallom pár ismerősömtől. "Nem hiszem, hogy mindent arra lehet visszavezetni, hogy milyen szörnyű dolgok történtek veled kisgyerekként." "Egyébként is, ennyi erővel akkor mindenki traumatizált, mindenkivel történtek rossz dolgok," teszik gyakran hozzá.
És valóban, a trauma egy divatos buzzword - eladhatóvá és szexivé tesz mindent. És mint általában az ilyen túlhype-olt kifejezéseknél, sokan egyáltalán nem értik a szót, amit használnak. Gyakorlatilag kiterjesztik a traumát mindenre, ami rossz. Történik valami rossz veled? Dugóba kerülsz? Lecseszett a főnök? Összevesztél valakivel? Úúúú, micsoda trauma...
Pedig a trauma nem a rossz dolog, ami történt. Nem arról szól, ami történt. Hanem arról, hogyan változtatta meg ez a jelenbeli működésedet. Ez az, ami különbség a szimplán rossz élmény és a traumatikus élmény között.
Amikor egy háború véget ér, a pszichológusoknak meg kell állapítaniuk: akár még az ugyanabban a szakaszban harcoló, nagyjából hasonló borzalmakat átélő katonák közül is csak egyesek szenvednek poszt-traumatikus stressztől. Mások nem.
Így van ez más eseményekkel is. Akár ugyanabban az abuzív családi környezetben felnövő gyermekek közül sem feltétlenül mindegyiket traumatizálja ugyanúgy az, ami történt. Az egyik gyerekből viszonylag jól funkcionáló felnőtt lesz, a másikból viszont alkoholista.
Akkor most hogy van ez? Mivel lehet ezt magyarázni? Más anyagból vagyunk gyúrva? Az egyik ember jellemgyengébb, mint a másik? Egyáltalán: traumától és annak következményeitől szenvedni azt jelenti, hogy gyengébbek, rosszabbak, selejtesebbek vagyunk, mint mások?
Először is: bár sokan átélünk rossz dolgokat az életünkben, ezek nem feltétlenül traumatizálnak bennünket. A trauma az, amikor a rossz dolgot, ami történt, nem tudjuk feldolgozni és az megváltoztatja a gondolkodásunkat, az érzéseinket: a múlt jelen marad.
Másrészt pedig: a trauma nem gyengeség, nem is betegség (bár válhat betegségek forrásává). Hanem az emberi elme és test (a kettőt nem lehet úgy szétválasztani, mint Descartes nyomán sokan gondolják) természetes védekező reakciója. Ami a túlélést szolgálja.
Valójában a trauma az erő, az élniakarás jele!
A gond az, hogy gyakran az elme - és a test - beleragad a múlt csapdájába. Képtelen a traumatikus élményt a maga helyére tenni, tehetetlennek érzi magát vele szemben. Nem tud neki megfelelő jelentést adni. Lehet, hogy azért, mert még nem elég fejlett ahhoz, hogy megfelelő narratívába helyezze. Vagy mert képtelen feldolgozni a veszteséget, a csalódást és a becsapottság érzését. És a túlélési reakció így válik önpusztító mechanizmussá.
Az elme folyamatosan vészjelzéseket küld olyan helyzetekben is, amikor nem kellene. Olyan válaszokra sarkall, amik a múltra reagálnak - és nem a jelenre. Olyan makacs hiedelmeket épít be, amelyek az identitásod magjának a részévé válnak: meghatározzák, hogy kinek hiszed, kinek érzed magad.
"Nem számíthatsz senkire, csak magadra."
"Légy éber és gyanakvó, mindenki csak bántani akar."
"Senki nincs ki elringasson, ringasd el magad."
"Úgysem szeret senki, te egy selejt vagy."
"Ha megtudnák, ki vagy ott bent igazán, gyűlölnének."
"A szenvedésünk legbőségesebb forrását azok a hazugságok adják, amiket magunknak mondunk," írja Bessel van der Kolk.
Igen, ha kicsit forgatjátok a szemeteket, hogy mindenki a traumáról beszél: I feel you. Megértem. De közben viszont szerintem a mai társadalmunkban, ahol olyan keveset foglalkozunk azzal, ami a felszín alatt van, ami velünk történt, olyan keveset nézünk magunkba őszintén - ez a sok trauma-beszéd egy csomó embert indíthat el az önmegismerés útján, és sok szakember perspektíváját szélesíti ki. És ez jó dolog.