#igaz tettek

[hanselbeck]

Varga Judit bántalmazó kapcsolatai

Az elmúlt 48 órában megfogalmazott vádak Magyar Péter ellen akkor állítanak ki a rendszerről egy sokkal súlyosabb diagnózist ha éppen igazak és Varga Judit ennek ellenére véd egy legalább akkora, vagy még nagyobb nárcisztikus szörnyeteget.

Nem célom rendet tenni abban, hogy Varga Judit vádjai fedik-e a valóságot, ez jelenleg egyébként is lehetetlen. Fontosnak tartom, hogy mindenki, aki kapcsolati erőszakot szenved el az nyíltan beszélhessen róla kétségbevonás vagy áldozathibáztatás nélkül, de egy ennyire átpolitizált és az állampárti propaganda csatornáin keresztül stratégiai időzítéssel kiengedett előbújás kapcsán elvárható a fokozott óvatosság, de most egy pár bekezdés erejéig játsszunk el azzal, hogy Magyar Péter egy bántalmazó.

Kisiklott propagandavonat

A kegyelmi ügynél a rogáni propagandagyár egyszerűen elvesztette az irányítást és azóta sem tért magához, nem talál fogást a rendszer elburjánzott daganatos sejtjeire rámutató lándzsahegyekkel szemben. Magyar Péter akár bántalmazó, akár nem, akár messiás, akár nem, képes arra, hogy kiugrassza a nyulat a bokorból és hibákat kényszerít ki belőlük.

Bayer Zsolt azt állítja, hogy már 10 éve tudnak a bántalmazásról, de a mondat nem egy önreflexív sajnálkozással folytatódik, hogy 10 évig hagytak cserben egy nőt, egy kollégát, egy barátot, egy államtitkárt, egy igazságügyminisztert.

Kocsis Máté azt mondta, Varga Judit pedig a Hajdu Péternek adott interjúban megerősítette, hogy Magyar Péter csak azért vergődik, mert a válással elveszítette a felesége által neki szerzett pozíciókat, de a mondat nem egy önreflexív sajnálkozással folytatódik, hogy ebben a rendszerben nepotizmus uralkodik.

A Rogánék által kiszivárogtatott rendőrségi iratok (amelyek nem tettek említést tettlegességről) szerint Magyar Péter közúti veszélyeztetést követett el, amikor autójával egy rendőri járművet üldözött keresztül a városon nyaktörő tempóval. Eljárás nem indult, mert a NER-ben védve vagy.

Magyar Péter tűhegyekkel bökdösi Rogán Antal talpát és a propaganda pontosan úgy reagál, ahogyan egy sarokba szorított nárcisztikus: Csíp, rúg, harap és mindent megtesz, hogy a figyelmet elterelje és azzal sem törődik, hogy sokszorosan ellentmondásba kerül és végül mégis lebuktatja önmagát. Megéri Tónit böködni, mert látszólag nem tud hűvös fejjel gondolkozni.

Eközben annyira hatásos ez a fajta propaganda Magyar Péter ellen, mint erdőtűz ellen egy pohár víz. Annyiszor láttuk már ezt a karaktergyilkolást, annyiszor mondta ki bíróság, hogy hamis volt, annyiszor láttuk, hogy a propagandasajtó sérelemdíjat fizet ki a valótlan állításokért, hogy ezeknek már senki sem hisz.

A legnagyobb probléma pedig az, hogy akkor sem hisz majd benne senki, ha történetesen igaz, mert a NER csőre töltött fegyverének látszó tárgy ez a vád.

Röhögő fejek egy bántalmazott nő posztján

Varga Judit pillanatok alatt összeszedett több tízezer röhögő szmájlit arra a Facebook posztjára, melyben már nyíltan erőszakossággal vádolta meg volt férjét. Gyomorbántalmakat okoz amikor el lehet jutni a közbeszédben oda, hogy a családon belüli erőszak már nevetés tárgyát jelentheti, függetlenül attól ki áll elő vele.

De tudod mit? Bazdmeg Judit!

Bazdmeg Judit, amiért éveken át asszisztáltál ahhoz a rendszerhez, mely szisztematikusan bagatellizálja a párkapcsolati erőszakot és hirdeti a macsókultuszt!

Bazdmeg Judit, amiért hisztinek nevezted az isztambuli egyezményt és azt állítottad, hogy Magyarországon minden nő megfelelő védelemhez jut!

Bazdmeg Judit, amiért azt állítottad, hogy Magyarországon nem kaphat megosztott gyermekfelügyeletet bántalmazó szülő!

Bazdmeg Judit, hogy a legintimebb traumádat kölcsönadod Rogánnak, hogy abból politikai bunkósbotot faragva tovább rohassza a bántalmazott nők pozícióját!

Bazdmeg Judit, hogy egy olyan rendszert veszel a védelmedbe, mely téged is 10 éven át cserben hagyott nőként!

Bazdmeg Judit, hogy a politikai bulvár szintjére silányított sztorival tovább rombolod a kapcsolati erőszakot elszenvedők szavahihetőségét!

Varga Juditon nem azt kell számon kérni, miért beszélt éveken át tökéletes házasságról és szabadságot nyújtó férjről ha ez nem igaz, egy bántalmazott gyakran védi félelemből vagy manipulációktól vezérelve a bántalmazóját.

Rajta azt kell számon kérni, hogy a "poklot és terrort" jelentő házassága ellenére segített elkaszálni olyan törvényeket, mely a bántalmazottakat segítené és cinikus megjegyzésekkel rázta le a hozzá segítség igényével forduló bántalmazott nőtársait és nőszervezeteket.

Minden röhögő szmájli egy olyan rendszer következménye, ami az áldozatok segítése helyett azok hiteltelenítését tartja fontosabbnak.

Ha egy igazságügyi miniszternek sem megy…

Mit üzen ez a történet azoknak a nőknek, akik életüket féltve, egzisztenciális félelemtől vagy manipulációktól vezérelve nem tudnak kilépni egy bántalmazó kapcsolatból? Mit üzen nekik az, ha a rendszer még azokat is cserben hagyja, akik kifejezetten nagy hatalommal rendelkeznek egy minisztériumot vezetve?

Minden kiosztott hitvesi pofonnak bűnpártolója a rendszer, kormányzattal, propagandistákkal, beszélő fejekkel, publicistákkal, akik számára egy nő szenvedése maximum akkor számít, ha abból politikai tökét lehet kovácsolni, egyébként 10 évig kussolnak, sőt a bántalmazó minden védelmet megkap a rendőrséggel szemben.

Az a helyzet, hogy ebben a rendszerben ha Magyar Péter valóban egy bántalmazó exférj, akkor még mindig több védelmet élvezett a NER részéről, mint az a nő, akinek a kezébe az Igazságügyi Minisztériumot adták, csak sajtóban kibontakozó nyílt balhé ne legyen, persze csak amíg a hatalomnak ez áll pillanatnyi érdekében.

Nem véletlen, hogy a vádak szinte percre pontosan a súlyos hivatali visszaélésekről szóló titkos hangfelvétel nyilvánosságra hozatalával egy időben jelentek meg, hogy a sajtó inkább a vélt vagy valós bántalmazással legyen lekötve, ne pedig egy korrupciós botránnyal. Judit szenvedése így válik a rendszer logikájában a bántalmazottól elidegenített fegyverré, mert így törődnek a sajátjaikkal.

A legnagyobb bántalmazó ebben az országban maga a rendszer, nem lehet elégszer ismételni. Varga Judit kilépett egy bántalmazó kapcsolatból, de benne maradt egy másikban.

#Varga Judit #Magyar Péter #Fidesz #NER #bántalmazás #bántalmazott #kapcsolati erőszak

[konyvekkozt]

Nem ígértem rózsakertet - csak azért emelem ki a címet, mert nehéz lehet elolvasni

ez a könyv zseniális! szerencsém van, több jó könyvet olvastam már idén, de a legjobb háromban szerepel

a történetben Deborah-t ismerhetjük meg, aki 16 évesen pszichiátriára kerül. lehetne ez egy szomorú történet vagy egy olyan, amitől az ember kellemetlenül érzi magát. de nem az!

Deborah egy külön világban él, ami szépen lassan átveszi a mindennapok felett az uralmat. a kórházban elvállalja az esetét egy pszichiáter. a közös munkára utal a könyv címe, ugyanis a terápia nem könnyű, sőt, van, hogy annyira kemény, hogy zárt osztály lesz a "következménye"

a könyv azért különleges, mert úgy mutatja be Deborah saját világát, hogy az mindvégig olvasmányos, miközben bepillantást enged egy pszichiátria mindennapjaiba, belső viszonyaiba. nem szenzációhajhász, nem sok, viszont nagyon igaz és valós, élettel teli. s bár nem teljesen, de képet kapunk Deborah családjának megéléséről is, s arról, milyen terheket tettek akaratlanul is a lányra, s hogy viszonyulnak a kórházi kezeléshez

a legkülönlegesebb az, hogy a szerző a saját élményeiről ír, arról a három évről, amit pszichiátrián töltött

akárhol hagytam félbe az olvasást, mindig zökkenőmentesen tudtam azonnal felvenni a fonalat újra, s ez az írásmódot dicséri. akármilyen fura, hogy egy ilyen témájú könyvet ennyire élveztem, mégis kiváló választás volt a valenciai útra

azért is fantasztikus ez a könyv, mert elgondolkodtat. régóta foglalkoztat a felépülés kérdése, s itt nagyon jelen van. nem csak csodás fordulat formájában, hanem megküzdésként, magában hordozva a visszaesés lehetőségét, s az újabb és újabb felállást. és benne van az is, hogy meg kell találnunk a dolgok helyét az életünkben, akár a démonok vagy a saját világ szereplőinek helyét is. és pont ettől olyan ez a könyv, ami az első oldaltól az utolsóig leköt: mert nem adja könnyen a válaszokat, nem hagyja ki a nehéz részeket

[csacskamacskamocska]

Káros-e a Férfiak klubja

Ez most egy hosszú bejegyzés lesz, és ahogy nézem, nagyon cselesen csak a végén van szó a Férfiak klubjáról. Szóval teszek ide egy ilyen fekvőrendőrt:

Ha végiggondolom, hogy mióta foglalkoztat a pszichológia, akkor azt kell mondja, hogy 14 éves korom óta. Csak akkor még nem tudtam, hogy így hívják. Önismereti útkeresés volt, csak azt sem tudtam, hogy úgy hívják. Mindenbe belekóstoltam, sok mindent megismertem, rengeteget olvastam és boldoggá tettek a felfedezések. De nem bírt magába ragasztani semmi. Mindig lettek újabb kérdéseim, amire csak akkor kaphattam volna választ, ha nagyon mélyen belemegyek az adott vallásba, filozófiába, ha elköteleződöm. De azt nem bírtam. Nem bírtam a külsőségeket, a rituálékat (később megértettem a szerepüket, de továbbra is bohóckodásnak tűnt), kerestem azt ahol ezek nincsenek. Büszke voltam a belső vágyra, hogy megismerjem a létezést, Istent, az élet értelmét. És nagyon sokszor azt hittem, hogy már értem. :) :) Nagyon fiatal voltam.

És végül így maradtam. Kereső, kételkedő, a járt utakat is újrafelfedező, megszállott nézőpontváltó mániákus turkáló, hogy mi van még lejjebb, még mélyebben az emberben. Mi mozgatja, milyen (parazita) érzelmek rakódnak egymásra ahhoz, hogy átmenetileg megmagyarázza magának a szart, amiben él, miért, hogyan határozza meg az értelem és az érzelem, és van-e megoldás a lelki békére a társadalmi nyomás ellenére, és az értelmes boldog életre.

Beszégettünk itt róla, hogy a 21. század a pszichológia kora. Így igaz. És az érzelmi, pszichológiai sarlatánkodásé. Aki megoldja az aktuális élethelyzetét (értsd, talál rá egy jó magyarázatot, egy kényelmes választ), az holnaptól oktatni fog róla másokat. Ha kalapácsod van, mindent szögnek látsz. Az összes barátnőm, aki elbaszta a házasságát, az párkapcsolati kóccsá képezte magát. Amelyiknek az öregedés a pánikja, ő szintén életvezetési tanácsadó lett idősödő nőknek. A férfiismerőseim inkább reikimesterek lettek, a férfiak még mindig jobban szeretik az önismeret helyett a külső erők megismerésére helyezni a hangsúlyt. (nem én mondom ezt, a kutatások) Aki nem remél tartós, mély kapcsolatot, az azt oktatja, hogy hogyan légy boldog egyedül. Hisznek benne mindannyian!

Egyszer valaki azon háborgott, hogy mit tudhat a Pál Feri, mint katolikus pap a párkapcsolati problémákról. Szerintem, 20 év aktív terápiával eltöltött idő után legalább annyit, mint az, a nem katolikus pap pszichológus, aki túljutott egy szar házasságon és többet nem lépett kapcsolatra, csak mások szar kapcsolataival foglalkozik. Őket sosem kérdőjelezi meg senki.

Rengeteget, de tényleg rengeteget tévednek a sokat idézett pszichológusok is. Popper, Feldmár, Csernus, stb. Mindenkinek van egy saját fókusza, érdeklődési köre, vesszőparipája és ami azon kívül van, ott nem tud kiemelkedőt alkotni. Van ugyan rendszer abban ahogy vagyunk, de mégis egyediek vagyunk mind.

Jó, hogy annyi önismereti könyv és pszichológiai ismeretterjesztő kiadvány, előadás van. Akkor is jó, ha az emberek e miatt elkezdenek szakszavakkal dobálózni és a saját szűk ismereteikkel rendszereket építeni. mert ha egyetlen problémát meg tudnak oldani a saját életükben, az már jó. ha miattuk bárki érdeklődése felébred a változtatás iránt, az már jó. De a női magazinokat az emberiség ellenségeinek tartom. Oké, hogy nem atomtudósoknak íródnak, de a cikkeik 90%-a konkrétan káros.

Nagyon nehéz eldönteni, hogy mi minőségi és mi nem.

Néha elém kerül a Férfiak klubja. Úgy szokott lenni, hogy meghallgatok valamit, hú, ez komoly, ez nagyon jó, és nézem, baszki ez megint a Férfiak klubja. :/ Miért baj ez nekem? Mert eleinte és még most is egy nehezen meghatározható "hitvallású" dologról van szó. Konzervatív? Dolgokban igen. hímsoviniszta? fasz tudja, valójában még sosem érzékeltem bármennyire kerestem. Próbál tartást adni a férfiaknak. Igyekszik férfi módra megfogni az érzelmi problémáikat. Ez nagyon jó! Egy férfias kiállású és stílusú férfinak talán jobban hisznek. Egyenlőséget hirdet, de a férfi szerepet mégis mintha kicsit magasabbra emelné. Azért kell változnod, gyógyulnod, magadra találnod, hogy erős partner tudj lenni. Akkor vagy férfi. És a nők az erős (tartással rendelkező) férfiakhoz vonzódnak. A női lágyság (jajj szívem, hát nem lenne jobb...?) és a hiszti helyett (ezt nem bírom tovább, hogy te így...!) férfiak mesélnek férfiaknak a saját megküzdéseikről. Közben valahogy mégis, mintha a jóféle dolgok között valami nem jó dolgok lennének elrejtve, amit sejtek, de nem ismerek fel. Ha sokat hallgatnám, lehet beszippantana. Nem szeretném. mert amúgy, ja, engem is vonz a férfidominancia, ami ellen aztán kézzel lábbal tiltakozom. Mert mi a férfidominancia, ami vonz? Hogy átölelnek és azt mondják: gyönyörű vagy, imádom azt amilyen vagy, örülök, hogy együtt vagyunk, mert nem akarnék nélküled élni. (az érzelmek és vágyak kifejezése, hihetetlen erőt sugároz. A nyominger pasik nem képesek erre) A másik pedig a „Ne aggódj, együtt megoldjuk” csak a gondolat, hogy van kire támaszkodni, elképesztő erőt tud adni. nekem legalábbis.

Elnézést, hogy ennyire hosszú lett. A lényeg az, hogy én nem akarok tanítani senkit. Olvasok, keresek, kutatok, meghallgatok sok mindent és vallom, hogy bárhonnan fel lehet csipegetni fontos meg érdekes dolgokat. Kivéve a női magazinokat! Azokat fel kéne gyújtani!

#útkeresés #pszichológia #női magazinok #tévedések #férfiak klubja #12-27

[rosszulorzott]

Mostanában sokszor eszembe jut az orosz ellenzéki politikus, Alekszej Navalnij. Vajon hogyan viseli a börtönt, egyáltalán, túléli-e a rá rótt büntetést. Bár ő csak egy ember a nagy Oroszországban, valamiért mégis útban van Putyinnak, hiszen először megmérgezte, majd börtönbe küldte. Egy orosz börtönben pedig bármikor meghalhat az ember, és nyilván a Kreml ura is nyugodtabb lenne egy kicsit, ha elvinné a „tüdőgyulladás”. És amit nem csak a propaganda által megtévesztett, hanem az igazságot látó oroszok milliói is tétlenül néznek végig.

Néha ugyan szoktak hozzá hasonlítani, de ez természetesen nem áll meg, hiszen Navalnij sokkal-sokkal többet tett nálam a hazájáért. Ugyanakkor ki kell mondani, hogy tevékenysége eddig teljes kudarc. Nem tudta megakadályozni, hogy Putyinék szétlopják az országát, hogy a propagandagépezet megtévessze oroszok tömegeit (70-75 százalék támogatja az az ocsmány hódító háborút), és nem tudta megakadályozni, hogy a szeretett országa újabb évtizedekre távolodjon el a civilizált világtól úgy társadalmi, mind gazdasági értelemben.

A valóságot látó maradék 25 százalék orosz számára – és természetesen Navalnij számára sem lehet – vigasz, hogy „egyszer majd úgyis összeomlik” a rendszer. Aggasztó belegondolni abba, hogy a börtönben ostorozza-e magát – természetesen indokolatlanul – azért, hogy tehetett volna többet az országa teljes összeomlása ellen. Nyilvánvalóan nem tehetett.

De még kevésbé lennék annak a sok millió orosznak a helyében, akik legalább mostanra bevallották maguknak: bár felismerték a rendszer bűneit, nem tettek semmit IDŐBEN ellene. Az oroszok korábban néha tüntettek, többezres, több tízezres tüntetések is voltak, amelyek pont annyit értek, mint nálunk a több százas, több tízezres demonstrációk. Sztrájkok? Útlezárások? Dehogy. Vontak kordont a köztévé köré, amikor egy komolyabb megmozdulásukról semmit sem tudósított? Ugyan már!

Nem Navalnijnak most a legrosszabb az igazságot látó oroszok közül, még akkor sem, ha fizikailag ő szenved a legtöbbet. Inkább azoknak, akiknek rá kellett döbbenniük, SEMMIT NEM TETTEK AZ ELLEN, HOGY IDÁIG JUSSANAK. Túl sokáig áltatták magukat az „úgysem tehetünk semmit”, a „túl sok a hülye”, „csak engem hagyjanak békén”, „nem megyek tüntikézni, mert úgyis kevesen leszünk” gondolatokkal.

Természetesen vannak különbségek az orosz és a magyar viszonyok között. Például kisebb, jobban átlátható, bejárható ország vagyunk (felmérések szerint a hatalmas területű országban a propagandagépezet el tudta érni, hogy az oroszok kb. 70 százaléka nem is hallott Navalnijról), amely egyelőre még az EU tagja. Ennek ellenére megdöbbentő látni, hogy pár év fáziskéséssel, de milyen egyértelműen másolja az Orbán-rendszer a Putyin-rendszer módszereit. Meg kell vallanom, számomra is meglepő, hogy ezek az undorító politikai eszközök mennyire működnek, és nem csak az oroszoknál, de nálunk is. Nekünk persze még van egy előnyünk: ez a bizonyos fáziskésés. Ha van egy kis eszünk, van még egy kis időnk is, hogy megállítsuk ezt az őrült rendszert, mielőtt már valóban késő lesz.

Végül egy személyes vallomással is tartozom ezügyben. Sokszor töprengek, tehettem volna többet, tehetek-e többet, mást azért, hogy időben ismerjenek fel tömegek két dolgot: egyrészt itthon már nem beszélhetünk valódi választásokról, másrészt hogy ha SOKAN teszünk érte, igenis kivívhatóak a valódi választások feltételei. Navalnij kudarca akár felmentést is adhatna mindannyiunknak a lelkifurdalás alól, amit az eddigi sikertelenségünk miatt érzünk. Hiszen ő nálunk sokkal többet tett és az sem volt elég. De ez valójában nem ad felmentést, hiszen mi – éppen Navalnij és az oroszok példáján keresztül – évekkel előre látunk. Pontosan tudhatjuk, hova vezet a passzivitás és hova fut ki ez a rendszer.

Hadházy fb

sztem egyszerre igaz, amit mond, és az is, hogy a diktatúráért a diktátor felel, és nem a nép

a "nem látom", a "látom, de nem tudok cselekedni", a "látom és tudok cselekedni, de nem tudom megszervezni hathatós akcióvá" az mind ugyanannak az elnyomó rendszernek a hatása

...és azt egyikünk sem tudja, mert ha tudnánk, már mondanánk, hogy melyiket vagy mi mást jobb hangsúlyozni - mi az, aminek hatása van. mert az, hogy magunkban ezt tisztázzuk, az nem öncélú

a szakkönyvemből próbáltam kiolvasni ezt, de nem sikerült, nem volt benne, nem tért rá felismerhetően ki

#hadházy ákos #ellenállás

[foulchildtiger]

1956 –

Diktatúra, tejszínhabbal

1956. november 23-án a Magyar Szocialista Munkáspárt (további harminchárom évig: MSZMP, a következő tizenöt évben, napjainkig: MSZP) központi lapjában, a Népszabadságban jelent meg a Magyar Írók Szövetsége elnökségének 1956. november 21-én megfogalmazott nyilatkozata a közbiztonságról, a termelőmunka felvételéről, az igazmondásról. November 20-án találkozott a magyar írók küldöttsége a szovjet katonai parancsnokság képviselőivel. A találkozón részt vettek a magyar rendőrség vezetői is. A szovjet és magyar katonai vezetők, válaszolva az írók őszintén és egyértelműen megfogalmazott kérdéseire – biztosítékként Sepilov szovjet külügyminiszter szavaira hivatkozva – "ígéretet tettek, hogy a magyar lakosság köréből történt letartóztatások ügyében a legmeszszebbmenő törvényességet fogják érvényre juttatni. Senkit az ország területéről el nem visznek, senkit a felkelésben való részvételért nem üldöznek."

1956. november 23-án összetört lelkű kamasz voltam. Utáltam, megvetettem, gyűlöltem a szovjet megsz��llókat, a feltámadás reményét meggyilkoló pufajkásokat, a kommunista apámat meggyilkoló kommunista gyilkosokat, és nem értettem, sehogyan sem tudtam megmagyarázni magamnak, hogy az akkor már kilenc éve halott, istenhívő, művelt, okos, nyelveket beszélő édesapám hogy volt képes hinni a kommunistáknak, hogyan tudott – igaz, csak nagyon rövid ideig, és az életével fizetett ezért a tévedéséért! – szót érteni ezzel a gátlástalanul hazudozó, erkölcstelen, hataloméhes bolsevik bagázzsal.

De 1956. november 23-án azt is tudtam – már évek óta egy fedél alatt, kettesben éltem sok mindent megélt, sok mindent túlélt, bölcs nagyanyámmal –, hogy ha Kádárnak és elvtársainak (Kádár Apró Dögei – magunk között így tiszteltük a forradalmi munkás-paraszt kormányt) volt erkölcstelen bátorsága a Budapestet rommá lövő szovjet megszállók tankjaiban visszasunnyogni Budapestre, akkor Moszkvának – nem tudtuk, meddig, de évtizedekben, talán évszázadokban gondolkoztunk, hisz a törökök országpusztító ittléte is eltartott százötven évig – lesz ereje erőszakkal hatalmon tartani a kommunisták diktatórikus uralkodását a Kárpát-medencében.

Nem tudom, kik képviselték a magyar írókat 1956. november 20-án a szovjet megszállókkal történt tárgyaláson. Nem tudom, mit gondoltak a szovjet megszállókról, a kommunistákról, a proletárdiktatúráról. Nem tudom, hitték, vagy csak remélték, hogy a kommunisták szava, ígérete, becsülete ér valamit. Vagy már 1956. november 20-án is tudták: egy elvhű kommunista bármikor bármit gátlástalanul megígér, mert felsőbbrendűségének öntelt hitére alapozott, saját önző érdekén kívül semmilyen erkölcsi értékrend nem kötelezi őt arra, hogy akár egyetlenegy ígéretét is betartsa, megtartsa, teljesítse.

1956. november 20-án Sepilov szovjet külügyminiszter megígérte, a szovjet megszállók parancsnokai megígérték, a magyar kommunista hatalombitorlók megígérték, hogy senkit az ország területéről nem visznek el, senkit a felkelésben való részvételért nem üldöznek.

Egy kommunista politikusnak semmibe nem kerül bármit megígérni.

Az ígérgetés hasznos, eredményes politikai eszköz, a pillanatnyi érdekérvényesítés szempontjából elfogadott taktikai fegyver. Kádár Apró Dögei és Sepilov elvtárs 1956. november 20-án úgy ítélték meg, legokosabb, ha felkelésről beszélnek, és megígérik a magyaroknak, hogy senkit nem fognak üldözni a felkelésben való részvételért.

Aztán Nagy Imrét és társait (valamennyien kommunisták voltak!) internálták, hazahozták, fölakasztották. Több száz embert letartóztattak, börtönbe zártak, kivégeztek.

És mellékesen 1957 januárjában felfüggesztették a Magyar Írók Szövetsége működését, mert az igaz, hogy a kommunisták megígérték: senkit nem fognak üldözni, de azt soha nem mondták, hogy eltűrik, ha nekik valaki nem fogad szót. Aki feleslegesen pofázik (az írók, a magyar írók különösen, mindig hajlamosak lángoló pallosként szerepet vállalni a politikában), annak be kell fogni a pofáját, hogy ne izgassa, ingerelje, lázítsa azokat, akiket a szovjet tankoknak és a magyar pufajkásoknak már sikerült megpuhítaniuk, páriává silányítaniuk, gerincetört együttműködővé aljasítaniuk.

Aki nincs ellenünk, az velünk van – hirdette Kádár János.

Korlátolt ember volt, lehet, hogy valóban hitte: akinek már összetörték a gerincét, akit már megaláztak, akiből már sikerült besúgó ügynököt faragni, aki rémülten hallgat, mert a habos tortának álcázott diktatúrában életben akar maradni – az már a kommunisták szövetségese.

De azért Kádár János sem volt annyira ostoba, hogy megbízott volna a magyar írókban. Azt is tudta, mit ígértek a magyar kommunisták a magyar népnek: "Senkit az ország területéről el nem visznek, senkit a felkelésben való részvételért nem üldöznek." És miután ezt az ígéretet sem tartották be, nehogy bárkinek is eszébe jusson számon kérni rajtuk bármit, célszerűnek látszott szájkosarat kötni az írókra.

Nehogy beleköpjenek a kommunisták levesébe.

(Háy Gyula, Déry Tibor, Zelk Zoltán mégis beleköpött: néhány évig börtöncellájukban gondolkodhattak arról, miért is lettek kommunista írók.)

1956. november 4-én szovjet repülőgépekről szórták a városra a forradalmi munkás-paraszt kormány röpiratát. "A hazánkban október 23-án megindult tömegmozgalom, amelynek nemes célja a Rákosi és társai által elkövetett párt- és népellenes bűnök kijavítása, a nemzeti függetlenség és szuverenitás védelme volt, a Nagy Imre-kormány gyöngesége és a mozgalomba befurakodott ellenforradalmi elemek növekvő befolyása révén veszélybe hozta..."

Első olvasásra is azonnal kitetszik: a röplap megfogalmazója kommunista volt. Becsületes ember legfeljebb nép- és pártellenes bűnökről beszél; párt- és népellenes bűnökről csak párthűségükbe gárgyult kommunisták. Számukra mindig pártjuk a legfontosabb, önhitt élcsapatuk vezető szerepe, hatalma, érdeke.

A becsületes emberek népben, nemzetben, országban gondolkodnak.

Fél évszázad tapasztalataival a hátunk mögött sem könnyű eldönteni: hogyan lesz számukra a nemes célú tömegmozgalom (1956. november 4.) néhány nap alatt felkelés (1956. november 23.), néhány hét alatt ellenforradalom. (Vezércikk kezdőmondata: "A fegyveres ellenforradalom meghátrálása után a reakciós erők támadásának egyik fő iránya most a pártszervezés elleni harc. Úton-útfélen hangoztatott jelszó: »Az üzemben termeljünk, ne politizáljunk.«" – Népszabadság, 1956. december 18.)

Kádárék novemberben még (látszólag!) tárgyalni akarnak gyengének ítélt elvtársukkal, Nagy Imrével, aztán – szovjet parancsra – Romániába internálják, ott már fenyegetik, később Budapesten börtönbe zárják, ellenforradalmi összeesküvéssel vádolják, 1958. június 16-án kivégzik. Pedig 1956 novemberében azt ígérték neki, ha lemond miniszterelnöki posztjáról, békében hagyják, sőt esetleg még politizálhat is.

Élete alkonyán Nagy Imrének tudomásul kellett vennie: bármit állít, bármit ígér egy kommunista, annak még az ellenkezője sem igaz. Talán ezért vállalta inkább a bitófát; egyszer már begyűjtési miniszterré alázta magát Rákosi utasítására – öregemberként nem akarta lakájként vagy udvari bohócként szolgálni Kádárt és elvtársait.

Magyarország, 1956. november 23. Pufajkás rémuralom, szovjet megszállás, vérbe fagyott ország. Kádár Apró Dögei tudják: valamit mondani kell az istenadta népnek. Például azt, hogy senkit nem üldöznek a felkelésben való részvételért. Hátha sokan elhiszik. Aki időt nyer, életet nyer. Aztán az elvtársak majd internálnak néhány ezer, fölakasztanak néhány száz embert, hogy az életben és otthon maradottak rémülten kussoljanak. Gerinctelen, erkölcstelen, karrieréhes jogászt mindig találni, aki aláírja és kihirdeti a halálos ítéleteket. A törvénytelen jogi csűrcsavarás során csupán arra kell vigyázni, hogy senkit ne ítéljenek el a felkelésben való részvételért. Akit a bíróság akasztófára küld, az legyen mind köztörvényes bűnöző és fegyveres ellenforradalmár. Az pedig a kommunista rendőrségtől elvárható pártszerű minimum, hogy bárkiről, bármikor képes legyen bebizonyítani: a letartóztatott személy ellenforradalmár, tehát köztörvényes bűnöző.

Bebizonyította. És a bírók naponta ítélkeztek, a hóhérok naponta akasztottak.

Ezt nevezték szocialista rendteremtésnek Kádár Apró Dögei.

(1988. decemberében a budapesti Eötvös-szobor előtt tüntettek a pedagógusok – szemerkélt az eső, rögtönzött beszédem első mondata így hangzott: Ha Magyarországon esik az eső, és sok elégedetlen ember gyülekezik egy szobor vagy egy múzeum előtt, mindig nagy dolgok történnek... – és amikor a Parlament felé induló tömeg a Belügyminisztérium elé kanyarodott, valaki elkiáltotta magát: Kommunista gyilkosok! Többen lepiszszegték, csitították a hangoskodókat: Jaj, ne, ez provokáció! Őrizzük meg a higgadtságunkat! A mellettem baktatónak halkan azt találtam mondani: Miért? Nem gyilkosok? Leszegett fejű, komor válasz: De. Azok. De ők tudnak gyilkolni, mi nem.)

1956 tavaszán egy ország bizakodott: lesz feltámadás.

1956. október 23-án azt reméltük: feltámadunk.

1956. november 4-én magyarok milliói hitték: lesz feltámadás – de nem most.

És 1956. november 23-án megint szemrebbenés nélkül az ország, a nemzet képébe hazudtak a kommunisták. Keretezett vezércikk a Népszabadság címoldalán:

OKTÓBER 23-RA EMLÉKEZÜNK

Emlékezzünk a mai napon rájuk – a hősökre –, akik egy hónapja minden becsületes magyar akaratát együvé fogva életüket tették rá, hogy meghallja végre a világ: a magyar népnek elege volt a Rákosi–Gerő-féle uralomból. Nagy ár volt érte fiatal életük, de hősi haláluk egy egész nemzet szabadságának záloga lett. A magyar nép ezért híven őrzi, szívébe zárja emléküket, és nem feledi a bűnös múltat, amelyből minden békés erőfeszítés ellenére végül is csak egy nagy nemzeti mozgalom ezrek és ezrek halála árán válthatta meg a magyar népet.

A mai nap a nemzet megemlékezésének és tiszteletének ünnepe mindazért, amit egy hónappal ezelőtt a tiszta ügyért, a magyar nép felemelkedéséért indult mozgalom ifjú harcosai zászlójukra tűztek. Erősítsen meg bennünket ez az ünnep abban, hogy a Rákosi–Gerő-féle önkény ellen, az ország függetlenségéért, a párt és a szocializmus ügyének tisztaságáért, az igazi munkáshatalomért, a paraszti biztonságért, az értelmiség, az írók jó ügyéért harcoló ifjak célkitűzéseit ebben az országban minden becsületes embernek támogatnia kell.

Legyen ennek az elhatározásnak, az október 23-i mozgalom tiszta céljaiért való tettrekészségünknek méltó kifejezése, hogy ma, november 23-án délután 2 és 3 óra között néma tisztelettel adózzunk a nemzeti mozgalom hőseinek.

Jó lenne tudni, vajon ezt a cikket egy ostoba pártkatona írta, akit aztán néhány hónappal később ellenforradalmi lázításért elvtársai börtönbe zártak, netán fölakasztottak, vagy egy erkölcstelen pártkatona, aki pontosan tudta, miért hazudik, miért ír le képmutató mondatokat, miért beszél nemzeti mozgalomról, miért kelti azt a látszatot, hogy minden kommunista ártatlan az elkövetett ocsmány bűnökben, csupán két politikai gonosztevő – Rákosi és Gerő – felelős mindazokért a szörnyűségekért, amelyek a szerencsére már hátunk mögött tudott néhány évben történtek hazánkban?

A mai nap a nemzet megemlékezésének és tiszteletének ünnepe – írta a Magyar Szocialista Munkáspárt lapja 1956. október 23-ról 1956. november 23-án. Aztán három évtizedig tilos volt ünnepként emlékezni a nemzeti forradalom napjára. Egészen 1989-ig, amikor a kommunisták által uralt-irányított magyar országgyűlés vezérkara kitalálta: legyen ez a nap a kommunisták által kikiáltott demokratikus Magyar Köztársaság születésnapja. Egy okos kommunista, ha a helyzet úgy kívánja, megtagadja saját szocialista népköztársaságát is, mert tudja, hogy a proletárdiktatúra és a parlamentáris demokrácia között nincs nagy különbség, ha kommunisták ülnek a bársonyszékekben. Számukra a címer, a zászló, az államforma, az ünnep csak a hatalom kelléke. 1956. október 23. emléke 1956. november 23-án a Népszabadságban a nemzet megemlékezésének és tiszteletének ünnepe; 1957. október 23-án: fasiszta ellenforradalom; 1989. október 23-án: a magyar demokrácia születésnapja.

Nem tudom, mit gondoltam, mit éreztem, nagyanyámnak mit mondtam 1956. november 23-án, amikor megvásároltam a Népszabadságot, és elolvastam a vastag betűvel kiemelt, keretezett vezércikket. Utáltam, megvetettem, gyűlöltem a szovjet megszállókat, a pufajkás rendcsinálókat, a forradalmi munkás-paraszt kormányt, Kádár apró dögeit...

A kockafejű Apró Antal elvtársat különösen, aki 1956. október 6-án a Kerepesi úti temetőben, meggyilkolt elvtársaik újratemetésekor így fogadkozott: "A párt, a kormány mélyen elítéli a történteket. Elvtársaink sírja előtt valamennyi kommunista nevében megfogadjuk, hogy tanulva a múlt hibáiból, mindent megteszünk azért, hogy soha többé olyan szörnyűségek elő ne forduljanak, mint amilyeneknek drága elvtársaink áldozatul estek."

Felfogtam én akkor ott, a Kerepesi temetőben, tizennégy évesen, hogy egy olyan ember hullatja halott elvtársai koporsójára krokodilkönnyeit, aki az általuk, az általa elkövetett szörnyűségeket, gyilkosságokat a múlt hibáinak nevezi?

Apró Antal évtizedeken keresztül volt nagyon fontos elvtárs a kommunista pártban. Az első titkárok, főtitkárok jöttek, mentek, ő maradt. Volt Rákosi Mátyás embere, volt Nagy Imre embere, volt Gerő Ernő embere, volt Kádár János embere: negyven évig megbízható, Moszkva-barát kommunista betonoszlop. A Munkásmozgalomtörténeti Lexikon 1972-ben 39 sort szánt rá, és kommunista államférfinak nevezte. A Ki Kicsoda 1990-es kötetében már csak politikus, 16 sorban; 1994-ben: politikus, 14 sorban. Volt miniszter, miniszterelnök-helyettes, a Szakszervezetek Országos Tanácsa főtitkára, a Hazafias Népfront elnöke, az Országgyűlés elnöke, a Magyar–Szovjet Baráti Társaság elnöke, az MSZMP Központi Bizottságának és Politikai Bizottságának tagja... kommunista államférfi: ahová a párt állította, ott állt helyt. És mindig a párt helyes álláspontját képviselte.

A párt helyes álláspontja 1949-ben: az áruló Rajk Lászlót föl kell akasztani.

A párt helyes álláspontja 1956-ban: tanulni kell, tanultunk a múlt hibáiból, ártatlan elvtársainkat többé nem fogjuk fölakasztani.

A párt helyes álláspontja 1958-ban: Nagy Imre ellenforradalmi összeesküvést szervezett, ezért halálra ítéljük, fölakasztjuk.

(Apró Antal elvtárs változatlanul a párt élvonalában képviseli a párt helyes álláspontját. Az Országgyűlésben 1958. június 17-én öntudatosan ő jelenti be: Tegnap Nagy Imrét, az ellenforradalom vezetőjét kivégezték.)

A párt helyes álláspontja 1989-ben: Nagy Imre nem volt ellenforradalmár, ellenforradalom sem volt, ezért megkövetjük azokat az ártatlan elvtársainkat, akiket a népfelkelésben való részvételükért kivégeztünk.

Nem tudom, mit gondolt, mit érzett, lányának, Apró Piroskának mit mondott Apró Antal 1989. június 16-án, amikor látta a televízióban Nagy Imre és társai koporsója mellett díszőrséget állni elvtársait. Azt sem tudom, mire gondolt Apró Antal, amikor 1994-ben egy hajdani pufajkás lett Magyarország miniszterelnöke, aki a kommunista betonoszlop lányát, Apró Piroskát tette meg kabinetfőnökének. Atyai szíve örvendezett leánykája szép karrierjét ünnepelve? Vagy a kommunista betonoszlop ujjongott: semmi nincs veszve, hisz miénk a hatalom?

Vajon Apró Piroska 1994. október 23-án elárulta édesapjának, hogy hajdani elvtársa, Horn Gyula úr éppen most koszorúzza meg az általuk kivégzett hajdani elvtársuk, Nagy Imre sírját?

És Apró Piroska veje, Gyurcsány Ferenc (KISZ-titkár, milliárdos, miniszterelnök, családapa és hazafi) otthon, családi körben hogy emlegeti anyósa édesapját? Mi a véleménye – nem mint magánembernek, hanem mint a demokratikus Magyar Köztársaság miniszterelnökének – Apró Piroskáról, a munkásmozgalom régi harcosáról, a proletárdiktatúra alázatos szolgálólányáról? És mi a véleménye anyósa édesapjáról, Apró Antalról, a munkásmozgalom még régebbi harcosáról, Rajk László elvtárs, Rákosi Mátyás elvtárs, Gerő Ernő elvtárs, Nagy Imre elvtárs, Kádár János elvtárs hű harcostársáról?

Egy biztos: anyósa édesapjától sokat tanult. A gátlástalan köpönyegforgatást, például. Bár az öreg bolsevik 1989 után valószínűleg szűkülő szemmel figyelte, ahogy kommunista elvtársai pillanatok alatt burzsoá pénzemberekké vedlenek, és kommunista múltjukat leköpve, megtagadva a proletárdiktatúra tegnapi hívei a demokratikus szabadgondolkodás és vagyonharácsolás lelkes bajnokai lesznek néhány év alatt. De Gyurcsány Ferenc is éppoly gátlástalanul tud ígérni, mint Rákosi elvtárs ("Lendületben az ország!"); éppoly gátlástalanul szegi meg adott szavát, mint Kádár elvtárs (miniszterelnöki tanácsadóként vajon milyen tanácsokat adott főnökének, Medgyessy Péternek, akit aztán rövid időn belül páros lábbal rúgott ki a hatalomból?); éppoly gátlástalanul magabiztosan erőszakos, mint Apró elvtárs ("Addig kell a választásokon legyőzni a Fideszt – még legalább kétszer-háromszor –, amíg a megosztó, gyűlöletet keltő jobboldali kultúra és annak képviselői ki nem szorulnak a hazai politika élvonalából.").

Tegeződni is Piroska anyus apukájától tanult. Apró Antal 1956. október 6-án így tisztelgett halott elvtársa sírjánál: "Drága Rajk elvtársunk! Emlékszünk Rád, sohasem felejtjük el áldozatos és eredményes munkádat." Szóval Gyurcsány úr Apró elvtárstól tanulta, hogy a kommunisták által meggyilkolt kommunistákat – újratemetésük után! – illik (lehet) tegezni: "Imre, te mit gondolsz, hogyan kell boldogulni ebben a veszekedős világban?"

Az már csak a miniszterelnök úr kulturálatlanságára (vagy önteltségére?) jellemző, hogy nem ismeri a tegeződés és a letegezés közötti különbséget.

Sok mindenre gondoltam, amikor 1956. november 23-án a Népszabadság október 23-a hőseire emlékező vezércikkét olvastam, de arra biztos nem, hogy 2004. november 4-én egy alig másfél évtizede még kommunista KISZ-funkcionárius demokratikus pózban tetszelegve, önelégülten mosolyogva simogatja majd Nagy Imre szobrát, letegezi az anyósa apja és elvtársai által halálba küldött hajdani miniszterelnököt, és éppúgy, mint Kádár Apró Dögei, a történelmi igazságosztás egyetlen letéteményesének tekinti önmagát és a nevét minden tömeggyilkosság és újratemetés után újra és újra korszínűre mázoló pártját.

Lendületben a kommunisták?

Szigethy Gábor

[sokasebi]

Afganisztàn mint orszàg angol 'talàlmàny' az Anglo-afgàn hàborùk ès az 1800-as èvekbeli angol-orosz politikai 'the great game' eredménye. Az angolok fegyvereztèk fel ès pènzeltèk Abdur Rahman-t aki aztán cserèbe egyesìtette amit ma Afganisztànnak hìvunk. Igaz közben mondjuk kiìrtotta pl a Hazara nèpessèg 60%-àt viszont ugye hűsègèèrt cserèbe az angolok elnèztèk neki. Aztán angol baràtaink meghùztàk a tèrkèpen a Durand line-t ami ma az afgàn-pakisztàni hatàr. Mivel a hatàr egy az egyben fèlbe vàgja a pastu törzsi területeket 🤦🏻‍♂️ ìgy ez gyakorlatilag kontrollàlhattalan, nem vèletlen, hogy a Talibàn 99.9%-àt alkatò pastuk szabadon jàrkàlnak a kèt orszàg között. Apropò, maga az a szò, hogy 'afgàn' is pastu eredetű ìgy aztàn a lakossàg kb 40%-àt kitevő pastukon kívül senki nem is hìvja ott magàt afgànnak.

Az amerikaiak egy 90%-ban pastu kormányt tettek hatalomra (ugye ez ugyanaz a nèpcsoport amelyik a Talibànt alkotja) aztán vàrtàk, hogy majd harcolnak a sajàtjaik ellen. Erről csak annyit, hogy a cikkben is emlìtett Ashraf Ghani elnök ùr (pastu nemzetisègű) mindig is 'meg nem èrtett testvèreink'- nek hìvta a Talibànt. Aztàn amikor az amcsik lelèptek ès gyakorlatilag felfegyvereztèk a Talibànt, Ghani fogta a maradèk àllamkincstàrat ès, hogy szavait idèzzem 'elmenekìtette'. A Talibàn visszatèrt ès elkezdődtek megint a tömeggyilkossàgok, nèpìrtàs amiből a nyugati sajtò semmit nem mutat. A helyzet sokkal rosszabb mint 1999-ben amikor volt màr Talibàn de akkor legalàbb volt ellenàllàs. Most 20 èv relatìv bèke utàn egyetlen igazi fegyveres csoport maradt. A Talibàn. Ìrtòzatos mennyisègű amerikai fegyverrel ès a kìnai kormány tàmogatàsàval. Voltak olyan dumàk, hogy megvàltoztak, stb de ahogy ez pl. az elmùlt egy èv nőket èrintő korlàtozàsaikbòl is látszik abszolùt kamu. Nem vàltoztak. Fokytatòdik a kisebbsègek főleg a Hazara-k kiìrtàsa. Azok Talibàn vezetők akik pl a 1998-as Mazar-e Shariff-i tömegmèszàrlàst elkövettèk vagy a földdel egyenlővè rakètàztàk Kabul Afshar vàrosrèszèt most ott vannak a Talibàn kormànyban 🤷‍♂️

[fallengoblin]

#//1//®

Olyanok vagyunk mint a tűz és a jég.

Én miattad olvadni akarok,te meg miattam lehülni.

Vannak hasonlóságok és különbségek.

Lehet nem olyan vagyok mint ahogy elképzeltél fejben,de belül ugyan az az ember vagyok akit megismertél.

Sosem tudtam hogy egyszer ezt fogom érezni valaki iránt.

Hamar meg nyílni neked,órákat átbeszélni,vagy épp órákat ülni egy parkolóba az ablakod alatt és messziről nézni egymást.

Lehet tényleg nem olyan vagyok mint amilyennek elképzeltél. De az élet tele van változásokkal. Ha bele gondolsz nem kértem volna külön arra még pár percet hogy elmondhassam neked személyesen azt hogy szeretlek ha nem lenne igaz.

Lehet össze folynak a sorok amiket most írok neked de ezt érzi a szívem hogy ezt kell a kezemnek most leírnia. Zűrös az ami van köztünk. De ha észre veszed és magadba nézel nagyon mélyen. Vannak ellentétek-kulombozo tettek vagy külsőleges hatások amik miatt távolodunk egymástól de mégsem mert mindig vissza találunk a másikhoz. És nem másban keressük egymást hanem egymasra írunk vagy felhívjuk egymást. Egyszerűen olyan vagy nekem akit sosem szeretnék el engedni. Szeretlek🕊️❤️⛓️

[onsieluenkeli]

A Panama-csatorna történetéről én is 🤔 írtam volna egyszer.... 😏 Nagyon jó kis sztori...

Igaz Londonra, Dubaira, NewYorkra, Berlinre, és most Párizsra is... és bármennyire is hihetetlen de én még Magyarországot is látom benne.

Röviden

A Panama-csatorna az emberiség történetének körülbelül 70 éven át tartó egyik legnagyobb építkezése volt, és tényleg egy elképesztő mérnöki csoda lett.

Az első évtizedekben kétszer is megbukott a megvalósítására tett 🇨🇵 Francia kísérlet. Azért mert a korrupció iszonyatosan tönkretette az építkezést. A munkásokat a Malária tizedelte, éhbérért dolgoztak életveszélyes körülmények között. Több mint 20.000 ember halt meg. Szóval nagyon elcseszték az egészet.

Egy nap megjelentek az Amerikaiak akik szívesen megvették volna az egész projektet, de a dacos Flanciák inkább ellenálltak, mire az Amerikaiak ígéretet tettek egy másik csatorna megépítésére egy olyan helyen ahonnan könnyebben tudták volna a földeket kiásni... A Flanciákat így sarokba szorították, és a csúfos anyagi bukás helyett inkább eladtak mindent az Amerikaiaknak.

Az 🇺🇲 Amerikai vezetés pedig professzionálisan vette a kezébe a csatorna megépítését. Az elsők a munkások lettek.

Először is a világ legjobb orvosait és Malária szakértőit hívták oda dolgozni.

Azután teljes kisvárosokat építettek fel azért, hogy civilizáltan élhessenek az emberek.

Az iskolák pedig kiváló oktatást biztosítottak a gyerekeknek.

Megnyitottak az üzletek, a kiskereskedők, a kézművesek. Kisebb gyárak születtek a semmiből azért, hogy a csatornához tartozó felszereléseket legyártsák.

Megjelentek a bevándorló munkások akik családosúl színezék Panamát sokszínű multikulturális hellyé.

Ahogyan javultak a munkások életkőrülményei, úgy indult be az egész építkezési projekt. Az utolsó szakasz már rekord gyorsasággal készült el.

Átvitt értelemben tényleg így születnek sikeres projektek, élhetőbb, és boldogabb helyek. = Magyarországra is ráférhetne valami nagyon hasonló. 💯

.

[esztiinitalia]

Pár gondolat és egy házibuli

Utolsó hetek ☹

Elérkezett a július, ami azt jelent, hogy már alig pár hét van vissza a mobilitásomból. Ma hatodika van, és tegnap ütött meg igazán, hogy hamarosan megyek haza, és vége. Még valamikor az első pár hétben vettem az egyik piacon egy kis tányért, amiből reggeliztem, és tegnap eltörtem. Pedig nagyon vártam, hogy majd otthon a firenzei kis tányéromból egyek, és nosztalgiázzak, hogy hát igen, ezt itt vettem. Aztán ki kellett dobnom. Sajnálom nagyon. De vettem egy másikat, csak más mintával.

Valaminek a vége, és valaminek a kezdete jön.

Egy hét múlva lesz az utolsó vizsgám, aztán kezdhetek összepakolni. Igaz, még csak kiköltözöm, mert még egy hétig itt leszek a barátommal, a családjával. Félig meddig várom, hogy hazamenjek, mert mindenki hiányzik, de az olasz életmód, az ételek, és hogy mindig történik valami nagyon hiányozni fog majd. Egy részemet már a tavalyi nyaralással itt hagytam, most pedig már úgy érzem lett egy sokadik otthonom. Biztosan vissza fogok járni, mert rengeteg dolgot fel kell még fedeznem a városban és az országban. És hát a családdal sem tudtunk mindent megnézni, amit szerettünk volna, így velük is kell egy visszaút. Legszívesebben egész nap a várost és a környéket járnám amíg haza nem megyek.

Leírhatatlanul sokat adott nekem ez az öt hónap. Például megtanultam főzni, fejlődött az olaszom, sok kedves embert megismertem, és legfőképpen megtanultam élvezni az egészet: az egyedüllétet, a barátkozást, a város felfedezését, a mediterrán viharokat. Amit másképp csinálnék, ha újrakezdhetném, az az, hogy előbb összebarátkozzak pár olasszal, mert a segítségükkel tudtam volna igazán fejlődni a beszédben.

Sorozatozás olasz diákokkal

Lelle a Brunelleschi könyvtárban szokott sok időt tölteni, és meglátott egy plakátot, amin kültéri vetítést hirdettek. A Questo Mondo Non Mi Renderà Cattivo című animációs sorozat volt a programon, ami miatt Lelle nagyon lelkes volt, én pedig kíváncsi voltam rá, mert sokat mesélt a készítőjéről és az előző sorozatáról.

A vetítés a Novoli városrészben volt, és a plakáton csak annyi volt, hogy az autószervíznél van a bejárat. Nagyjából 40 percig mászkáltunk az utcában, mert nem tudtuk hol kell bemenni, mire kiderült, hogy a kapu, amiről azt hittük zárva, valóban a bejárat. Egyáltalán nem olyan hely volt, mint amire számítottam. Azt gondoltam, hogy ez valami nagy rendezvény lesz sok emberrel, de valójában egy házibuli volt. A diákok kedvesen fogadtak minket, elmeséltük, hogy kerülünk ide és hogy mit tanulunk. Mint megtudtuk, ez egy olyan hely, egy olyan ház, ahol azok a diákok laknak ingyen, akik nem tudnak megfizetni egy rendes lakást. Az egyik lány elmesélte, hogy mindig harcolniuk kell azért, hogy megmaradhasson nekik az épület: van tanulószoba, konyha, saját szobák terasszal. A teraszokról antifasiszta és egyéb politikai üzenetek lógnak, mind azzal a céllal, hogy kiálljanak a közösségükért, hogy tanulhassanak, és legyen tető a fejük felett. Nem csoda, hogy annyira örültek a nasinak, amit vittem. Gondolom sokan napról-napra élnek. Nem mellesleg egy patak mellett van a ház, egy kis kerttel, barackfával.

Amíg le nem ment a nap, addig zenét hallgattunk, a többiek labdáztak vagy pingpongoztak, cigiztek és beszélgettek. Vacsora után kezdtük a vetítést és kisebb vita volt, hogy milyen felirat legyen hozzá, mert miattunk tettek rá, de volt rajtunk kívül más külföldi is, akinek angol kellett, nem olasz. Aztán olasznál kötöttünk ki. Néhány lánnyal telefonszámot cseréltünk, instagramon bekövettük egymást. Elég nehéz volt a római dialektussal nézni a sorozatot, így egy epizód után 10 óra után hazaindultunk. Nagyon lefárasztott minket, hogy figyelni kellett, és állva el tudtam volna aludni a villamoson visszafelé. Egy kis schiacciata viszont adott némi erőt, hogy hazasétáljak. Tök jó lett volna előbb megismerni az ott lakókat, mert felejthetetlen élmény volt számomra ez az este.

[valamiegyedikene]

Mennyi mindent nem tudok

Én nem tudom, hogy az egér

Miért nem cserél

Helyet a macskával

Amikor mocskával

Megmérgezhetné

Én nem tudom, hogy az Erő

Miért nem törtető

Úgy, hogy tettek-gondolatok

Egybefolyva csapongjanok

De mindig jó helyre

Én nem tudom, hogy Freud

Miért is kokózott

Az igazság az emberé

Az egész kor a tévedésé?

Lehetne, ha valaki

Igazát nem bizonyítja?

Azt mondják, ha EGY ember tudja

Az már úgy jól van

Hogy elég ha csak egy ember tudja 

A valóságot

De mi van, ha az az egy

Igazából csak én vagyok?

Mert ki más lehetne?

Magának reflexe?

A többi úgymond igazából

Csak egy védőháló

Lehet, ha épp nem egy halászé

Kinek engedélye sincsen

És nincsen bilincsben

Pedig embert fogni hálóval

Lehet ám fél-gyilkosság

Vagy akár teljes

Ha szorítni is enged

Az ember aki pedig 

Használhatná körmeit

Én nem tudom, hogy miért van

Hogy míg Igazi rab voltam

Biztosabb volt életem

Bár Tényleg szenvedtem

Száradtam, poshadtam

És kintre titkolóztam

Bár a “védő” háló

Visszajelzést “áldó”

Volt

De nyilván szabályilag

Mikor nem rab voltam

Mármint hogy “rossz” voltam

Csattant ám az ostor

És “megváltóm” csak ígérgetett

Eljön egyszer, ha nyalok

Teljesítek

Jobban tisztelt kissé

Mikor kinőttem magam

Bár csak önmagamban

Kintre persze soha

És talán csak félt

Hogy kintre is növök

Ezért jöttek bombák

Mikor kitörni jövök

(legalábbis próbálok)

És lejáratás sorozat

Mit jobb, ha ignorálok?

És most tényleg nem tudom

De eszembe jut sorom

Oroszlánná, egyenesen

Eléggé megtöltve

Oly munícióval

Mi végtelenbe lát

Olvassa ki így járt

A homok asszonyát

Mert rohanni nyilván nem lehet

Leírtam egy közhelyet

Olyan vizet igyál

Mi végtelenre táplál

(szerintem ez is közhelyes)

De fogd össze az életet!

Fogd össze!

És talán végre

(Önmagaddal is)

Házasodj a jövőre

De a múlttal ne szakíts

A múlt a jövő mestere

Jaj, már ez is közhelyes

De épp arról szólnak e sorok

Hogy mennyi mindent nem tudok

Én nem tudom, hogy ez a világ

Hogy ne lehetne ijesztő

Amikor a múlt a halállal

Manipulálva fenyegető

Volt és látjátok: Élek

Alkotok (lógok)

De beszélek

És növekszem ezáltal

Mondhat bármit múlt mesterem

TUDOM, hogy ő mi volt

Nem “igaz” szerelem

Szerelem az volt

De annyira vak volt

Hogy egy kicsit bátrabban

A csapdába szaladtam

Bátorságom kamasz volt

A távolodás józan

Kellett hozzá segítség

De IGAZ vakmerőség 

Is

Ami márpedig az én szárnyam volt

És sok mindent nem tudok

Igazak e mondatok

De sejtelmeim követve

Muníciót MÉG gyűjtve

TUDNI fogok élni

A sorskérdésben kutava

Lépésekben haladva

Haladok még előre

A múltat megőrizve

De tudni mi volt méreg

S lehetőség, ajándék

Tanuld meg ezt a versemet?

Felejtsd el ezt a versemet?

Nem szeretem Faludyt

De bátran élt és adatik

Egy magánkiadás talán

Ha az élet tényleg utál

Nem csak az álszent, gecis kurva anyám

Befejezem versemet

De olvasd el

Tán érdekes

[atmoszfera]

JÖJJÖN EGY HOSSZABB SZÖVEG, NAGYBETŰVEL A CÍMÉBEN

Ide pedig legyen egy alcím, afféle lead, nézzük meg, hogyan muzsikál ez a "Written" téma, amelyet az imént installáltam be és nagyon megfogott a minimalizmusával.

A cél valami olyasmi volt, hogy minél minimalistább, tartalomfókuszúbb blogot hozzak létre, rövid illetve hosszú szövegeknek. Nézzen ki jól, ne legyen túlzsúfolt és legyen kellően reszponzív, no meg persze egyszerű.

Ezt a Written téma maximálisan kielégíti, legalábbis jelenleg úgy néz ki. S ha beválik, akkor talán még egy másik blogot is felhúzok rá, ami akár nyugati kém néven is futhatna. Ebben lehetnének kötetlenebb írások a történelemről, kultúráról, írásról, könyvekről és így tovább.

Nézzük hát meg, mi vár ránk a következőkben:

próba a témát illetően

beembeddelt videók és szövegek

megnézzük, hogyan lehet képeket beilleszteni

továbbá idézeteket és alcímeket

Kép: Wikipedia Commons

"Nem használok drogokat, én vagyok a drog" - Salvador Dalí

Milyen igaz mondás ez, valóban jókat beszél ez a Dalí. A fenti portrét pedig azt hiszem ő maga festette.

Íme egy kiváló Red Hot Chili Peppers koncert 2022-ből!

Ha lemaradtál Anthony Kiedisék tavalyi koncertjéről, most képernyőn keresztül bepótolhatod, hiszen egy kiváló minőségű felvételt tettek közzé, amelyben az Austin City Limits béli fesztiválon történő fellépésüket tartalmazza.

Ha pedig szeretnél további felvételeket találni, ide kattintva több koncertet is láthatsz, csak rajtad áll!

Jut eszembe, olvasd el bővebb kritikámat is, amelyet a Ma7 portálra írtam.

Ollé Tamás

#Youtube

[metalindex-hu]

Maceration: It Never Ends… (2022)

Maceration: It Never Ends… (2022) - https://metalindex.hu/2022/12/13/maceration-it-never-ends-2022/ -

Idei utolsó lemezajánlóm a death metal földjéről érkezik, méghozzá az old school vonalról. Lehet, hogy életkori sajátosság, vagy nem tudom, de a death metalnak ezt az irányzatát szeretem a leginkább, és valljuk be, a színtér szereplői nem nagyon örvendeztetnek meg vele manapság, egyre kevesebb új zenekar játszik ilyen stílusban.

Jelen banda sem tinikből álló formáció, pontosan 30 évvel ezelőtt jelent meg ugyanis az első lemezük. Ezért egy kicsit rendhagyó is lesz ez a cikk, mert ajánlani fogom benne a banda új albumát, de egyben a kereken három évtizedes jubileumot ülő első anyagukról is megemlékezem majd, annál is inkább, mivel a kettő között nem adtak ki nagylemezt!

Akkor talán kezdjük is az elején! A csapat 1990-ben jött létre az Invocator zenekar két tagjának mellékprojektjeként, Dániában. A kezdő felállás a következőképpen festett: Jakob Schultz – basszus, Lars Bangsholt – gitár, Jakob Hansen – dobok és Rune Hansen – ének. Ez a névsor a banda első, 1990-ben megjelent, Official Livetape című demójára volt igaz.

A fentebb említett, 1992-ben megjelent és az A Serenade of Agony címet viselő első LP-jükre némiképp változott a tagság. Azon Schultz a bőgő mellett már gitározott is, és a mikrofonnál nem más tanyázott, mint Dan Swanö, persze álnéven, Day Disyraahként.

A lemez egy kis zongoraintróval nyit, amit vélhetőleg Swanö játszott fel. Ebből bontakozik ki a Silent Lay the Gentle Lamb című első nóta. Kellemes death metalos riffek, lassú és középtempós részek váltakoznak a korabeli stílusnak teljesen megfelelő hangzással, Swanö hangjával fűszerezve. A második dal a címadó A Serenade of Agony. Az anyagot ötletesnek mondható riffelések, meggyőző ritmusváltások, jól kidolgozott szólók jellemzik. Hasonlóságok azért felfedezhetők kortárs zenekarokkal: az albumot hallgatva leginkább a Death, a Cancer, az Autopsy és az Obituary neve jut eszembe. Összességében egy nagyon jól megírt, jól hangszerelt anyagról beszélünk, ami minden szempontból abszolút megfelelt a korának.

A lemez megjelenése után Swanö és Jacob Hansen dobos elhagyta a bandát, akik visszavették Rune Hansent az énekesi pozícióra, és a hardcore irányába fordultak. Ennek a tévelygésnek a bizonyítékául egy demó maradt fent 1995-ből. Ezután a banda fel is oszlott. Legközelebb 2021-ben dugták össze a fejüket a srácok, hogy mégis csak kezdeni kellene valamit ezzel a zenekarral. (Lehet, hogy voltak pozitív hatásai is a Covidnak?) A folytatás három single lett, majd idén novemberben kijött az új anyag, It Never Ends… címmel. Esetleg magára a bandára utaltak ezzel?

Na, de nézzük, mit tettek le harminc év elteltével a fiúk az asztalra! A lemez nyitó dala a Lost in Depravity, amelyben mintha a Death Leprosy-ja elevenedett volna meg. A kezdő riffek és a hangzás is teljesen azt a világot varázsolják elénk. Nálam, akinél a Leprosy a valaha készült legjobb death metal lemezek sorában foglal helyet, nem nagyon tud megbotránkozást kiváltani a hasonlóság, sőt! Lássuk be, manapság már nagyon nehéz teljesen újat alkotni az old school világában. Akkor legalább bűvészkedjünk jól a lehetőségekkel! Márpedig itt éppen ez történik. Erre ékes példa a második eposz is, az Epiphany of the Past. Tökéletes hangzás, tökéletes riffelés, tökéletes ritmusváltások, tökéletes énekhang. Ez alkalommal Jan Bergmann Jepsen és az ő torka felelős a vokálért. Jobban nem is választhattak volna énekest a srácok!

Az Arcane Secrets, majd a címadó nóta következik a sorban. Kifogyhatatlan energia és tűz jellemzi az anyagot. Könyörtelenül tomboló lávafolyam, ami szilaj nyerseségével teljesen maga alá temeti az embert. Remek dallamok, merész ritmusváltások, amelyek azonban egy cseppet sem zavaróak, harmonikus mozzanatok. A doboknál most Rasmus Schmidt, bőgőn pedig Robert Tengs játszik.

A kilenc remekbe szabott dal majd’ 40 percen keresztül szórakoztatja a nagyérdeműt. Nincsenek üresjáratok, nincsenek lazítások. Végig hurrikánként tekergetik az embert. Szerintem az idei év legjobb death metal anyaga készült el. Ajánlom mindenkinek, aki szereti a stílust, de ismerkedni is nagyon alkalmas, mert izgalmas, ötletteli album lett. A pontszám egyértelműen ötből öt!

Laq

[magyarkulturfoleny]

Prónay Pál – Wikipédia

Simon kínzását és 1919. augusztus 28-ról 29-re virradó éjjel történt halálát illetően eltérnek a visszaemlékezések, azonban ha az egymásnak ellentmondó közléseknek csak a töredéke igaz, akkor is finomkodás bestiálisnak nevezni, amit a káplánnal tettek. Társaival együtt meztelenre vetkőztették, puskatussal ütötték és mogyoróhusánggal kétszázat vertek rá («A hús cafatokba lógott róluk, a harmadik cséplésnél már jajgatni sem tudtak»), majd Salm Hermann főhadnagy a hajánál fogva rángatta és verte a földhöz a fejét («Arcát úgy összeverték, hogy nem tudtuk felismerni»), az ujjait kalapáccsal törte össze, fogait kiverte, nyelvét megszakította, szemeit kiszúrta, fejbőrét lenyúzta, az áldásosztó ujjait lemetszette, majd felakasztotta. Utolsó szavait illetően is különböznek a visszaemlékezések: egyesek szerint az életéért könyörgött («Uraim, bocsássanak meg, ha vétettem, a kedves szüléimet nézzék, hagyják meg az életemet!»), mások szerint imádkozott («Édes Szűzanyám, segíts már meg!»). A Széchenyi-uradalom kukoricásában lévő tömegsírt állítólag egy kutya találta meg; a káplán unokatestvérének visszaemlékezése szerint «tizenketten voltak három koporsóban».

#prónay pál

[onsieluenkeli]

Megnéztünk egy magyar 🎞 filmet (2018), aminek az a címe, hogy🎉 Buék. Fent van a YouTube-n, és igaz, Jóbarátok replikának tűnik, de végülis nem bántam meg, nagyon nem bántam meg!

Ajánlom mindenkinek aki most tényleg új évbe kezdett, mert ez a film bizony sokat elárul a kíváncsiskodó, sunnyogó, hazug, manipulatív, és falsan toleráns barátokról. Hátha kedvet kaptok tőle egy kicsit mondjuk 🧹🪣 takarítgatni, és szelektálni.

+

Azért is kurvajó ez a film, mert emlékeztet a „mi asztalunkra”. - Én így neveztem el anno. Tényleg hasonló volt.

Tudjátok amikor még a fiatalok, az egyetemisták, és az értelmiségiek használták a legtöbben az online tereket. Nekem olyan volt mintha egy óriási asztal mögött ültünk volna. Mindig valaki valamilyen jó,  és személyes témát dobott fel, és szabadon válogathattunk, nyíltan, és őszintén írhattunk, ha akartunk, és inspirálódhattunk belőle. A nüansznyi vicceken, pletykákon, és zenéken kívül, kemény problémákról is lelkiztünk, és jó volt töprengeni.

A szorongásos embereknek pedig a legjobb az írás. Sokkalta jobb mint mondjuk a hangtalan dadogás, és jobb volt mint futószalagon gyártott unalmas újságcikkeket egymagadban olvasgatni.

Elején még megvolt a bizalom, a lealázások, az égetések, és a bántások helyett.

Olyan vitatkozós, lelkizős, tanulságos online brunch, és persze itt is eldurrantak hatalmas veszekedések. ! Moderátor nélkül. A legbosszantóbbak az idegenek voltak, az újonnan megjelent kíváncsiskodó idősek, akik nem is ismertek minket. Ők sose tettek le semmit az asztalra, érdemben pedig nem adtak, nem mentek le lelkizésbe, a problémákba. De azonnal elkezdtek személyeskedni, kritizálni, összeboronálni, vagy szétszakítani minket. Tehát, inkább VELÜNK foglalkoztak, az asztalra pakolt probléma cuccok, saját maguk, és a mély szembenézések helyett. - Értitek?

Egy rohadt Tindernek látták az egészet. - betegek.

Nem érdekelte őket mi van azon a bizonyos asztalon, nem értékelték a gondolatokat, vagy a szabad döntéseinket. Észre sem vették hogy éppen életed legmélyebb sebeiről írsz, vagy tanácsokat adsz... csak a saját buborékukból,  depressziósan irányítani akartak minket, vagy lejáratni sunyin, vagy romantikáztak helyettünk.

Tényleg élni akarták az életünket, vagy leirányítani. Olyanok, akik közben a saját rohadt gyerekeikkel sem voltak ekkora szemétládák!

Emlékszem, akkor realizáltuk mennyire veszélyesek a netet rosszul használó felhasználók, hogy az idősebbekkel súlyos bajok vannak, és akkor tanultuk a "Troll", és a "tárgyiasítás" fogalmát is. Számunkra pedig egyre frusztrálóbbak lettek a kíváncsiskodók, a vadidegenek. Ha csak lazán viccelt, vagy flörtölt is valaki, egyből félreértették... Lassan elkezdtünk mind megfelelési kényszerekbe csúszni, és kritikákba.

És elég hamar rájöttünk hogy nem minden inspirációt szabad megenni, elhinni. Akik ott voltak abban a netes bizalmi körben, szóval a fiatalok, az egyetemisták, és többnyire az értelmiségiek. Azért (okosan, és felelősen) mindig odafigyeltek arra, hogy ne essenek át a végletekbe.

Például mind elutasítottuk a verselést. Mindnyájan félretoltuk azt, pedig elképesztően jók voltunk benne, legalább 1x biztos, mind. (A Nikit is így találtuk meg) Több pszichológus is írt, és egyetértettek abban hogy a művészi önkifejezés egyfajta terápiával is felérhet, de azért nem akarták hogy át essünk egy olyan elborult világba se. Igazuk volt. És számtalanszor figyelmeztettük egymást is az egészséges fókuszra. Azt, hogy ne másokból induljunk ki, ne pletykáknak higgyünk. 😩 Ez pokoli nehéz volt.  Óriási sz*rkavarásokat, és bántásokat szenvedtünk le, mind.

Mint az a Buék című film, csak a nézőkkel együtt.

Azután eltelt egy pár év, és azt vettem észre, hogy lassan mindenki át ült a saját személyes kis asztalához, és egyre kevesebbet használtuk azt a nagyot. Örültem. Végtelenül örültem neki. Nyugisabb lett minden, mindnyájunknak. És a kíváncsiskodó kívülállók pedig nem tudtak már mindenkit bekövetni, én a 🇺🇲 politikára is koncentráltam, és azok a manipuláló sz*rkavarók hoppon maradtak.

-          Sóhaj

Ma azt látom 2023-ban...

...hogy továbbra is mindenki a saját kis asztalánál ül, de sokan nem nagyon tudnak már kivel igazán lelkizni, jókat beszélgetni, inspirálódni az emberek. Rengetegnek az élete megváltozott. Megy a robot, és a közelükben ülő bizonyos „lelkitárs”, ma már inkább megszokott lakótárssá változott át. Az a nagy asztal pedig már nem létezik, vagy akiknél mégis van, ők már félnek attól hogy használják. Félnek őszintéknek lenni a politika miatt, félnek a durva nettől, és rég elszoktak introvertáltan az értékesebb gondolatoktól is.

A legtöbben azt a bizonyos online brunchot inkább kiváltják egy másik ember által megírt cikkel, novellával, ami igaz 5 percig krvajó, és jól is mutat egy Facebook üzenőfalon, de mivel nem saját felismerés, 15 perc múlva már teljesen ki is törlődik náluk.

Szóval azt vettem észre 2023-ra, hogy egyre többen viselkednek úgy... -> pontosan ugyanúgy, mint anno azok az idősek velünk, akik rendszeresen szét Trollkodták a mi asztalunkat is. seggfejek

Körforgás

2023

A Péterfiék például szándékosan Nikiznek. A vak is látja. Számomra egy szadizó, vadidegen szomszédok akik azt hiszik van komoly közük bárkihez is. Ők senkit nem értékelnek, csupán csak stigmáznak. A múltkor megpróbáltam magyarázni valamit, és segítségül egy Drogriporter - Máté Gábor cikket használtam, erre Péterfy Gergely másnap Deutsch Tamással asszociált rám. 👏 sikerült megfognia lényeget.

Esküszöm örülök, hogy a világ legmocskosabb, és legundorítóbb helyére utaztak el.

Majd ránézek a Coffee oldalukra, és ott is látszik, hogy manipulatív posztolnak. Azután rákeresek azokra az amatőr, de tanfolyamért fizetett írókra, és elég sok 🐑 bírkaként szintén Nikizik. A Mérő Vera a másik, akire rá vannak hülyülve. Próbálnak összeoltogatni minket, miközben még azt sem veszik észre mennyire nem érdekel az a nő, akit nem is ismerek, és nem érdekel.

😔 mindegy, mert ezt úgysem fogják fel! Sosem fogják fel! Seggfejek. A Péterfiék zaklatása a fontos a számukra, az undorító pletykák, a tippek, asszociációs játékok.

Soha egyetlen egyszer nem gondoltam rá úgy, nem az életem része. Eszem ágában sincs senkivel olyan defektes szókirakót játszani, és hasonló hülyeséget ebben az életben, és nincsen kutya-macska harc, se szerelmes sms-ek, és hasonlók közöttünk. És - Korrekten, többször megírtam hogy én nem akarok tőle semmit, de Tisztelem munkáját. ÉRTÉKELEM, hisz látom mit is csinál. Örülök amikor felismerésben van, és sikeresen kiáll akár saját maga mellett is. - Én állandóan ezt csinálom. Mi a francot nem lehet ebből megérteni?!

Szóval akadnak azért rendesen magányos, depressziós, öregedő nők, akik most pont úgy viselkednek, játszanak, tippelnek, és szórakoznak velünk, mint anno azok az öreg banyák. És ez nem nekem kínos, nem is a Mérő Verának, hanem nekik!

És a legszomorúbb az egészben az, hogy ők valójában egy kicsit sem értékelnek egyikünket sem. Soha egy érdemi poszt, egy intelligens kiállás, egy felemelő gondolat nincsen. Csak az értelmetlen dögunalmas szelfik, szoba képek, macska fotó, vagy egy felejthető írás... És 100% hazudnak hogy rendben van az életük! A könyveket pedig csak a képmutatás miatt vásárolják meg. 🤔 Naponta beléjük lehetne kötni, mi még sem tesszük.

Tisztelni kellene azt amit csinál a másik, és békén hagyni a magánéletét! Vagy rosszul gondolom?

Ez kellene hogy legyen az alap, mindenhol, és mindenkinek!

Mennyire tökre jó volt látni azt, hogy az a cSonka &Rea 🎁 szépen felemelte a Verát, de közben sokkoló volt azt is észrevenni, hogy mennyire lefagytak azok a nők azon, hogy ott egy leszbikus. Értitek? Bezavarodtak rendesen. Megint egy olyan szitu, amikor nem veszik észre a fontos cselekedetet valakinél, hanem inkább a határokat átlépve a személyes életére gúvad ki a szemük. Hírtelen rengetegen 🐑🐑🐑 bekussoltak.

Én pedig nem vagyok csalódás, sem egy kibebaszott kóbor kutya, sem hulla, sem abortált magzat, és mindenféle betegh és undormány asszociáció!!! - Az ilyen esetek miatt nem engedték az elborult ihletezést a pszichológusok anno.

Amúgy  a Buék című filmben hangzik el az, hogy...

...akiket igazán szeretünk, őket védjük, és féltjük. Tehát nem teszünk ki céltábláknak senkit sem.

De akik a Nikit használják csak azért, hogy szexualizáljanak, a Mérő Vera magánéletét sunnyogják, kipletykálják, engemet pedig stigmatizálnak... Kúrvára nem kedvelnek minket.

Tisztelni kellene, és/vagy békén és élni hagyni!

Nektek amúgy nem tűnik fel egyre kevésbé érdekelnek aktuális témák, olyas sok a nyugger hogy taszitanak. Ma már Izgalmasabb a Redditen lógni, vagy bárhol máshol mint megkeseredett, és elcseszett nők katatón problémáin. Amúgy is váltásban vagyok. Újabban mindenhol magamat, vagy azt a Verát látom, és rosszul vagyok. Emberekkel szórakozik néhány seggfej, nem bírom. Csak OCD-sen nézek vissza, és ez nem tesz jót nekem. Muszáj magammal is foglalkoznom, és olyan emberekre koncentrálnom, akik között jól is érzem magamat. Nézzétek meg azt a Buék című filmet, és még jobban fogtok érteni!

.