#elképzelés

[dalszoveg-planet]

Talán ez egy vágyálom Valószínűleg értelmetlen álmodozás

Taylor Swift - Back To December (Taylor’s Version)

#dal #dalszöveg #dalszövegek #magyar #magyarul #taylor swift #vágyálom #vágy #álom #vágyakozás #elképzelés #értetmetlen #álmodozás #álmok #szerelmes #szerelem

[more-then-you-know-23]

Annyiszor elképzeltem már a napokban, hogy itt vagy Velem és úgy bújunk össze, hogy a fejedet a mellkasomon pihenteted és a karoddal átöleled a derekam. Én pedig az egyik kezemmel a hajadat piszkálnám, a másik kezemmel pedig a hátadat simogatnám és vagy filmet néznénk vagy csak beszélgetnénk, de legalább itt lennél...

Annyira remélem, hogy ez a téliszünetben megvalósul...

Á...

#gondolatok #hiányzol #fontos vagy #több mint barát #szeretlek #elképzelés #Á

[shootingstar7]

Egy meg nem történt beszélgetés

-Nézzenek oda, ki van itt? Mi a fasz? Nem gondoltam volna, hogy valaha még találkozunk.

-Hát őszintén én sem. Mi újság veled?

-Szeptember óta mondhatni elköltöztem Pestre. Most itthon vagyok, amint látod.

-Mit fogsz tovább tanulni?

-Minden féleképpen maradok Pesten, de ha minden jól megy, akkor építészmérnökire megyek. Tudom, tudom, nagy váltás. Ha jól emlékszem, mikor még beszéltünk akkor bölcsészetre akartam, de hát aztán rájöttem, hogy ahhoz hogy írjak, nem kell egyetem.

-Szoktál még írni?

-Nem nagyon.

-Hogyhogy?

-Tudod, milyen verseket írtam.

-Igen.

-Na látod. Most boldog vagyok.

-Annak örülök. És amúgy ő ki?

-Barátom.

-De eddig nem ő volt, ugye?

-Nem. Vele nem rég óta vagyunk együtt.

-Előzővel mi lett?

-Együtt voltunk majdnem három évig, de aztán én ahogy elköltöztem Pestre, nem működött a távkapcsolat, úgyhogy szakítottunk.

-Ja, értem. Hát figyelj, örülök, hogy összefutottunk. Szia.

-Igen, én is, én is. Szia.

-K.

#beszélgetés #elképzelés #régi barát #régi szép idők #ismerős #saját gondolat #saját #gondolatok

[csacskamacskamocska]

Megrázó beszélgetések

Olvastam egy cikket arról, hogy a bizalom helyreállítása akár egy kisebb, de egy nagyobb sérülés esetén fokozottan mennyire nehéz. Hogy egy odavetett bocs vagy egy érzékelhetően lekezelő elnézés kérés csak a dolog letudásáról szól. A másik semmit sem ért, de ami a legfájóbb, nem is akar érteni semmit, csak haladni tovább. Ki akarja tolni a megbántottságunkat vagy fájdalmunkat a gondolataiból, és az életéből. Mintha minket magunkat akarna kitolni az életéből, úgy éljük meg. (Mi is ezt csináljuk, ezt mindig érdemes tudomásul venni, hogy nem csak velünk csinálják, mi magunk is elkövetjük a bántások sokféle módját. Mi is ignoráljuk a másik problémáit és lenézzük az érzékenységeit. Nem vagyunk hibátlanok.) A félrelépés, a komoly ellentétek bizalomvesztéssel járnak. Nem csak azt élni meg az ember, hogy becsapták mert hazudott a másik, a fő bizalomvesztés a biztonságérzet a közös jövőbe vetett hit, a másik ember jóságába és irántunk érzett odaadásába vetett hit. Valamennyire nyilván az is sérül, hogy mennyire uraljuk az életünket, és a hit magunkban, hogy jól látjuk a dolgokat. A bizalomvesztés nagyon összetett.

A bizalomvesztésből újraépíteni valamit csak nagyon mély beszélgetésekkel lehet. Ami meg azért nagyon nehéz mert egy fájdalmas helyzetre még rárakodik egy rakás fájdalmas tisztázás. Olyan dolgokkal kell szembenézni amikről azt gondoltuk, hogy nem fontos vagy nem is akartunk velük szembenézni soha.

(a pszichológia szerint a veszekedések során sokszor kimondunk dolgokat, amiket amúgy nem mernénk mert nem tartjuk etikusnak vagy célravezetőnek. Ezért a nagy veszekedések sokszor nagyon felszabadítóak. Ezért is működik sokaknál a békülőszex.)

Nem véletlenül foglalkoztat a dolog. Tegyük fel, hogy van egy elég jól működő kapcsolatod. De vannak dolgok amiket nem mondasz el, mert TALÁN elfogadhatatlan. Gondolatok a másikról, a félelmeid, valamiféle vágyaid amiről esetleg tudod is, hogy a másiknak nem olyan az elképzelés az adott dologról. Terveid a saját életeddel, ami nem egyezik a másik elképzeléseivel a jövőről. (olyasmire gondolok, hogy te mondjuk Madridba költöznél, ő meg Milánóba, ki engedjen? Nem mesélsz róla, hogy már megint hogy sóvárogsz mert milyen jó filmet láttál Madridról) A közös jövő egyezik, de r��szleteiben nem. Akartok gyereket, de ő egyet, te kettőt, akkor beszélsz-e arról, hogy miért jobb szerinted a két gyerek vagy inkább csak magadban reménykedsz, hogy majdcsak a te kedvedre alakul? Vagy azt gondolod, hogy a másik nem ismeri valamely tulajdonságát, miközben te látod, hogy hatással van az életére. (Mondjuk: elkerülik őt az emberek, mert rossz a szaga vagy félelmetes vagy folyton okoskodik. megszoktad, ezzel együtt is szereted, de úgy gondolod, hogy neki hátránya van ebből. meghát valójában téged is zavar :D) De akár az, hogy aggódsz az egészségéért és szeretnéd, ha lefogyna, leszokna valamiről. Ha ő nem hozza fel a témát, akkor neked csak a szorongás marad meg a tépelődés, hogy vállald-e a konfliktust. Vagy aggódsz a mentális egészségéért, mert úgy érzed/gondolod, hogy rossz társaságban van vagy rossz szokások rabja.

Egy időben a barátnőim állandóan azt kérdezték, hogy miért nem kotrom ki a kapcsolatot a legaljáig? Miért nem teszem fel a kérdéseimet? Akkor nem kéne találgatni. Kérdezzem meg, hogy hol készült az a fotó, kérdezzem meg, hogy mi van azzal a nővel, kérdezzem meg, hogy hogy is volt pontosan az a szerelmi történet ami mindennek ellentmond, hogy mit gondol, milyennek lát és valójában mi a terve meg az elképzelése. Kérdezzem meg és zárjam le végre a picsába, ha megvannak a válaszok. Iszonyatosan féltem a szembesüléstől. Attól, hogy fájni fog, ha megtudom, hogy milyennek lát. Legfőképpen ettől. Mert a tisztázó beszélgetésekben nem csak "adok" van. A most majd jól megmondom gondolatok nem tartalmazzák azt a rész amikor a másik is jól odamond. Szóval csak vártam, hogy majd minden kiderül. Meg vártam, hogy megerősödöm és jobban elviselem a dolgokat. Ez utóbbi némileg meg is történt, tényleg sokat erősödtem.

De a nagy beszélgetések nem mennek. Nekem sem mennek, és szerintem másoknak sem. Ha a másik ember nem nyitott rá, mert nem akarja elbaszni a viszonylagos jókedvét vagy egyszerűen nem tapasztalta élete során, hogy bármi értelme lenne, egyoldalúan nem lehet nagy meg mély tisztázó beszélgetéseket folytatni. És ott van az is, hogy amikor úgy érzem, hogy kiépült valamiféle bizalom, akkor azt nem szívesen kockáztatom. Lehetne jobb? Mélyebb és őszintébb a kapcsolat? De mi van, ha erre csak nekem van igényem?

És a nagy kérdés, hogy miért félünk attól, hogy a kapcsolaton belül nagyobb személyes teret tartsunk? Miért gondoljuk, hogy akkor nem elég mély a kapcsolat? Annyi őszinte, mélyen érző egymásba kapaszkodós, együtt síró-nevető párt láttam, akik megcsalták egymást, elváltak már mással sírtak-nevettek. Szóval a nagy beszélgetések csak a biztonság illúzióját adják? Ha ismerem a másikat, akkor uralom is? Ha olyannak lát ahogy szeretném, akkor befolyásolni is tudom? Miért csavarjuk fel a kapcsolatainkat valami berögzült ideálra? Fiatal korban értem a gyereknevelés elég megterhelő dolog, jól kell választani és jó elvárásokat támasztani. De később... még az együtt alvás is egy olyan kérdés amin a legtöbb ember elszörnyülködik. Ha szereted akkor akarod ölelgetni meg hallgatni a szuszogását és azt akarod, hogy ő legyen az első és az utolsó, akit meglátsz. Én mondjuk aludni szeretnék mindenféle feszkó nélkül. Meg néha szeretkezni meg néha csak úgy összebújni meg néha csak úgy tapizni a másikat meg néha kiszolgálni a kényelmét meg néha csak tudni, hogy ott van a közelemben. De ezeknek nincs köze az alváshoz. Valamiket gondolunk, hogy a boldog párok miket csinálnak és szenvedünk, ha mi meg nem. Mert marha nehezen kalapáljuk az ideáljainkat a valósághoz. (a valóság ideálokhoz kalapálása lényegesen egyszerűbb. Van egy barátnőm, akit múltkor egy fizetett sofőr hazafuvarozott. A történetet vagy hatszor hallottam. Mostanra egy komplett szerelmi történet lett belőle ami csak azért nem teljesült be, mert a pasi nős, és ő nős emberrel nem kezd. //ha az nem elég rámenős// Én meg csak pislogok ahányszor elmeséli.)

Hát, ez jó kanyargós lett. A lényeg, hogy én, bár sokszor elképzelem, hogy miket kérdeznék, meg ez a blog is sok olyanról szól amit nem merek elmondani, de valójában félek a nagy beszélgetésektől. (Ki tudja hány fogorvos lapul a sötétben.)

#beszélgetés #őszinteség #bizalom #10-22

[fovarosiblog]

Az Alagút utcai magasház - Fővárosi Blog

De miért került oda egy ekkora épület? Azért, mert amikor megépült, az egész tömb szanálását, újjáépítését tervezték. Azért nem foglalkoztak tehát a környező házak léptékével, mert azokhoz nem igazodni kívántak, hanem azokat meg akarták haladni. A korabeli elképzelés szerint az Alagút utca - Krisztina körút - Mikó utca - Attila utca által határolt tömbben radikális szanálást hajtottak volna végre. Az egyik változat szerint még három magas épület létesült volna:

egy az Alagút utca és a Krisztina tér sarkán, kettő pedig a Roham utca és a Mikó utca között. Ennek tudatában érthető meg, hogy miért lóg ki ennyire ez az egy lakóház a környezetéből - igazából egy nagyobb beruházási program első eleme, ami aztán sosem folytatódott. "Ennek az épületnek csak azt lehet kívánni, hogy Rómeóként minél előbb találja meg Júliáját" - írta le a helyzetet Kubinszky Mihály 1969-ben a Magyar Építőművészetben.

#alagututca #magashaz #toronyhaz #bp01 #budapest #fovarosi.blog.hu

[katacha]

Itt mi volt az elképzelés?

[ofeofeliaofeliaia]

még nem döntöttem el, de erősen gondolkodom. a tibeti hagyományokban az elhunytaktól úgy búcsúznak, hogy elégetik a személyes tárgyaikat. én kicsit abszurdnak tartom az exférjemről készült képek kerülgetését. hiába szeretem mondjuk a képeket. nem szeretnék no go zonakat csinalni olyan helyekbol, ahova elteszem oket. vszeg exanyóséknak szólok, hogy válogathatnak belőlük, aztán lehet a nyáron lesz egy pillanat, amikor végre az utolso kozos dolgokat is lezartuk, hogy kiulok a kertbe, csinalok egy szep kis tuzet, es lezarom szepen ritualisan ezt a szakaszat az eletemnek.

kapom közben az ívet, hogy de nekünk jóban kéne lennünk, és hogy az, hogy soha többet nem akarok vele találkozni, az gyerekes, meg majd biztos meg fog változni a véleményem. attól biztos nem fog, hogy ezt mondja valaki. én úgy szeretnék jóban lenni, hogy semmit nem hallok róla, nem ejtik ki a nevét, nem nézem végig, ahogy belemenekül valami kapcsolatba, 2 év alatt csinál egy gyereket és utána ahogy hormonok huss, ott is benyomja a cancelt. én úgy szeretnék jóban lenni, hogy 10 év múlva összefutunk véletlenül és megörülök, hogy látom és megkérdezem, hogy mizu és ennyi.

rettenetesen dühös vagyok, ha az eszembe jut. és szomorú. van hogy felváltva, van, hogy egyszerre. de az biztos, hogy nem akarok barát lenni és fel is basz azonnal bármi ilyen elképzelés.

[kavekkozt]

Minket elkapott a nátha úgyhogy kidőltünk korán, de ez elég naiv elképzelés volt. Olyan durrogtatás van, hogy beleremegnek az ablakok, házfal, felébredtünk.

Tavaly ilyenkor M éppen Budapesten, én barátokkal énekeltem az Auld Lang Syne-t, a tűzijátékot nem néztük a tevebez, mert A. nemrég jött csak el Ukrajnából és a bombázásra emlékeztette.

Nyilván Angliában is volt petárdázás, tűzijáték (évente többször is), de én még ilyet az életemben nem láttam, vagy legalábbis nem rémlik. Lehet, hogy a városnak pont egy olyan pontján vagyunk. Őszintén szólva elég ijesztő, valami az ablakot is eltalálta egy kicsit. (Cicákat teljesen hidegen hagyta az egész szerencsére.)

Nem írtam értékelőt, két dolgot szerettünk volna idénre, ebből az egyik sikerült, az azért nem rossz.

Boldogat, és köszi hogy itt vagytok!

[otthonzulles]

folytatódik a történelmi gyorstalpaló... (eredeti fb. poszt itt)

AZ OROSZOK ÉS TRIANON

Az orosz nagykövetség minapi magyarázatában volt egy érdekes gondolat, idézem:

„Honfitársainknak ezzel kapcsolatos érzései érthetőek és együttérzést keltenek minden magyar emberben, akinek szívét hazaszeretet tölti el, aki szereti népét és nemzetét; mindazokban, akiket nyomaszt a „trianoni tragédia”, amelynek következtében Magyarország nemcsak területének jelentős részét, hanem lakosságának több mint felét is elvesztette (Tompos úr tájékoztatására: Oroszország nem vett részt a „trianoni békediktátumban”)”

Most ez utóbbit járjuk körül. Szóval:

1. Oroszország (sem Oroszországként, sem Szovjet-Oroszországként, sem a – különben is csak 1924-től használt néven – Szovjetunióként) nem vett részt a párizsi békekonferencián, így a trianoni határok kialakításában sem. Még annyira sem voltak ott, mint mi, mert minket legalább a Huszár-kormány idején meghívtak, és ugyan a békekonferencia lezárása és a területi határozatok meghozatala után, de elmondhattuk a véleményünket. Udvariasan meghallgatták, majd közölték, hogy ezen már túl vagyunk, szóval az, aki a diktátum szót használja a trianoni szerződés területi rendelkezéseire, az pontosan fogalmaz. Szovjet-Oroszországot oda sem hívták (a békekonferencia idejének komoly része azzal ment el, hogy a bolsevikok elleni intervenciót szervezzék), sőt, horrible dictu a Dnyeszteren húzódó román-orosz határt (tehát Besszarábia Romániához csatolását) 1920 októberében az antant főhatalmak és Románia közti szerződés fogadta el, Oroszország jelen sem volt (tegyem hozzá, a japán ratifikáció hiányában ez nem is lépett hatályba). Így aztán 1940-ben, amikor a Szovjetunió ultimátumot intézett Romániához a terület kiürítéséért, ennek volt némi jogi alapja. Nem teljesen, mert Észak-Bukovinát is követelték, amelyhez korábban nem volt semmi közük.

2. Viszont az, hogy Magyarország határai (leszámítva a Pozsony melletti három falu további elcsatolását) ma is a trianoni vonalon húzódnak, az viszont Sztálin elvtárs megváltoztathatatlan véleménye alapján történt. Ez 1945-1947 közti viták eredménye. Erről alább kicsit részletesebben.

Valamiért az van a fejünkben, hogy az első és a második világháború végén is a területi rendelkezések alapja csak és kizárólag a győzteseknek a vesztesek feletti bosszúja lehetett. A végeredmény persze tényleg valami ilyesmi, de érdemes tudni, hogy mind az első, mind a második világháború után érdemi vitát folytattak a győztes nagyhatalmak (és nagyobbrészt csak ők), hogy hogy is legyen ez. 1919-ben komoly vita zajlott a Csallóközről, a Szatmárnémeti-Nagyvárad sávról, Magyarkanizsáról csakúgy, minthogy lekanyarítsák-e még a Börzsönyt és az Ipoly-völgyet, Sátoraljaújhelyet vagy az Észak-Bácskát is. A második világháború után is volt ilyen vita (érdeklődőknek nagyon ajánlom Romsics Ignác: Az 1947-es párizsi békeszerződés c. könyvét). A kártyákat nem meglepő módon az oroszok, az amerikaiak és a britek keverték, némi beleszólással a franciáknak és a brit nemzetközösség nagyobb tagjainak. Itt a magyar delegáció is kifejthette véleményét, alkudozhatott, elsősorban a csehekkel és a románokkal.

Az persze szóba sem jöhetett, hogy Jugoszláviától bármit követeljünk, és 1945. június 29., a Kárpátalja Szovjetuniónak átengedéséről szóló csehszlovák-szovjet szerződés után a kárpátaljai határ sem volt vitatható. Ausztria felé etnikai alapon semmilyen érdemi igényünk nem lehetett, maradt a csehszlovák és a román irány. És bár a csehszlovákok sikeresen eladták magukat „háborús győztesnek”, valójában ez korántsem volt eleve lehetetlen elképzelés.

A csehszlovák és a román határt a második világháború előtt, illetve annak első szakaszában a két bécsi döntés módosította. Mindkét döntés előtt a felek közvetlen tárgyalásokat is folytattak: 1938 októberben Csehszlovákiával Komáromban, 1940 augusztusában pedig Romániával Turnu Severinben tárgyaltunk. Mindkét esetben az ellenérdekelt fél maga is javaslatot tett bizonyos területi engedményekre, és a párizsi béketárgyalásokon a magyar delegáció kezdetben épp azokra a területekre koncentrált, amelyeket 1938-ban és 1940-ben a bécsi döntések előtt a csehszlovák és a román fél maga ajánlott fel a békés rendezés érdekében. Ennél a sztori összetettebb és több verzió is előkerült, de az érvelés az volt, hogy a „régi”, a trianoni határt ez a két állam maga is módosíthatónak látta korábban. Ez a gondolat a nyugati szövetségesektől sem állt távol: addigra azért nekik is leesett, hogy Trianonnal némiképp melléfogtak (nem, nem az „ezeréves állam” felosztásával, hanem a határ menti magyarlakta területek elcsatolásával). Pontosan tisztában is voltak az etnikai viszonyokkal; így északon egy, a Csallóközre, a Duna-mentére, a Gömörre és a Bodrogközre, míg keleten egy szűk magyarlakta sávra, de benne Szatmárnémetivel, Nagykárollyal, esetleg Nagyváraddal és Araddal vonatkozó kompromisszumba akár bele is mentek volna. A legtovább az a verzió tartotta magát, hogy északon 300 ezer magyar a lakóhelyével együtt visszatér Magyarországhoz (kb. 4000 km2: a Csallóköz, a Duna-mente Érsekújvár nélkül, kisebb területek Nógrádban, Gömörben és a Bodrogközben), a többi magyart pedig kizsuppolják hozzánk, Románia felé pedig egy szintén kb. 4000 km2-es területi korrekció történt volna a határ menti magyarlakta sávban.

Sztálin volt az, aki nem ment bele. Esélyes, hogy Kárpátaljáért cserébe ajánlotta Benesnek, hogy ebben, illetve a német kitelepítésben a végsőkig támogatja őt. A román irány kicsit reménytelibb volt, Sztálin rájuk is haragudott, és bár ők sikerrel kiugrottak és átálltak, az erdélyi kérdést Sztálin sokáig lebegtette, és a székelyföldi magyar autonóm tartományhoz is ő ragaszkodott. Sőt, a Magyarországtól 1944 végén elfoglalt Észak-Erdélyben egy ideig szovjet katonai közigazgatás volt, nem román. Ám végül az 1947-es béke tényleg bosszú-jellegű lett, és ez személyesen Sztálinhoz köthető. Nem meglepő ez persze, csak kérem, ne mondják az oroszok, hogy nekik ehhez semmi közük.

A nyugatiak számára egyre világosabb lett, hogy a szovjet érdekszféra ügyeibe nem sok beleszólásuk lesz, így aztán a béke 1947. februári aláírásáig ők engedtek. Azt elérték, hogy a felvidéki magyarság teljes „német stílusú” kitelepítése nem történt meg, bár a „lakosságcsere” kapcsán egy részüket mégis áttolták hozzánk, és a maradók egy részét Csehországnak a német kitelepítés után üresen maradt részébe deportálták.

Tehát vissza az elejére: IGAZ, HOGY AZ OROSZOK NEM VOLTAK BENNE TRIANONBAN, DE A SZLOVÁK ÉS ROMÁN HATÁR (valamelyes, a bécsi döntéseknél jóval kisebb) ETNIKAI KORREKCIÓJÁT 1947-BEN ŐK TORPEDÓZTÁK MEG.

Képek: (1) az USA Külügyminisztériuma által készített áttekintő térkép az 1937-es határokhoz képest felvetett változtatási javaslatokról. Magyarországtól eszerint Ausztria (Sopron) és Jugoszlávia (Baja) kívánt területet szerezni (hm, ezekről nem is tudtam…), amit fentebb említek, azok a 30-as és 33-as számmal jelölt javaslatok. (2) Tudtak mindent… az USA Külügyminisztériuma által 1947-ben készített térkép a Duna északi partjának etnikai viszonyairól az 1930-as csehszlovák népszámlálás adatai alapján. (Americal Geographic Society collection)

#kard #facebook #fb

[dalszoveg-planet]

Nehéz megkülönböztetni a valóságot az elképzelt álmoktól

Niall Horan - Meltdown

#dal #dalszöveg #dalszövegek #magyar #magyarul #niall horan #valós #valódi #igazi #valóság #álom #álmok #képzelet #elképzelés

[intermontes]

a Magyar Hegy(?)- és Sportmászó Szövetség jelenlegi helyzete két képben:

ez az elképzelés:

…és ez a valóság:

A két kép közötti különbség:

- 3000m terngerszint

- 65 év

- kötéltechnika (trad elöl vs sport toprope)

[chimie]

Az egyik legviccesebb dolog, amit mostanában olvastam, hogy a középkorban elterjedt elképzelés volt, hogy a vagina egy inverz pénisz. A kép Andreas Vesalius (1514–64) “Az emberi test működése" c. művéből származik. (via)

[csacskamacskamocska]

Milyenek a férfiak, milyenek a nők

A férfiak leszólják a nőket (sokszor, sokféle módon) mert hisztisek mert sokat beszélnek, mert érzelgősek, mert csak a cipők meg a divat, mert... egy csomó téves elképzelés, hogy milyenek a nők ÚGY ÁLTALÁBAN. Sokszor csak pislogok amikor ezek a megbújó sztereotípiák felütik a fejüket olyan férfiaknál, akikről nem is gondoltam volna. Te csak nézd a sorozataidat – mondja nekem, miközben tudhatná, hogy tévém sincs. Ilyen zenét csak a nők hallgatnak – mondja, miközben tudom, hogy amikor szerelmes volt zokogva halgatott meg milliószor valami érzelmes számot. Nincs amit csak a nők hallgatnak vagy csak a férfiak. Logannál például sokszor éreztem, hogy be vagyok söpörve a NŐK feliratú dobozba, bele a többi közé, a nem túl exkluzív válogatásba. Ha megfeszülök sem leszek külömb a többinél, akik amúgy szerintem is elég... khm... hozzák a sztereotípiákat. Ne kelljen már erőlködnöm azon, hogy nem vagyok olyan, és amikor veszek egy cipőt/háztartási felszerelést/növényt/színházjegyet, akkor azt éreznem, hogy LEBUKTAM, mégis csak olyan vagyok mint a többi. Szokott zavarni a nők tárgyiasítása ami megbonthatatlan mélységben ivódott a társadalmi elfogadottságba. Fogalmam nincs mit lehet ezzel kezdeni. Amíg egyetlen nő is van a földön, aki pénzért szexel vagy mutogatja magát, addig azt hiszem semmit. Sokszor látom, hogy a férfiasság meghatározója, hogy feláll-e a faszuk, és mindenféle módon demonstrálni kell, hogy igen. Csak egy kérdés, hogy férfi-e az a férfi, akinek már nem? Ha igen, ha az is férfi, akkor hogy van ez? Férfi-e az a férfi, akinek feláll ugyan a fasza, de alkalmatlan a párkapcsolatra, így az álló farkát semmire sem tudja használni? És ugyanezek a férfiak (általánosítani fogok) a nő nélkül nem találják a zoknijukat, nem emlékeznek dátumokra, nem eszenek melegételt, nem tartanak rendet. Vagyis ezek a kanos Kenek bármikor átváltanak gyerekszerepbe. Fura egy ellentmondás. Nem tudom, ezt a feleségem szokta, nem tudom, ezt a csajok szokták, ez olyan női dolog én nem értek hozzá – mondják hétköznapi dolgokra. Néha gyanakszom, hogy a férfiak szívesen letolnak magukról kihívásokat, ha azt lehet rá mondani, hogy az női dolog. És mivel az emancipáció, ha lassan is, de halad, egyre több dologra lehet mondani.

Ide beteszem, hogy igazán csak azt szeretném, ha a férfiak szeretnék a nőket. Nem csak a puncijukat, hanem majdnemhogy annak ellenére, hogy van egy ilyen szerves részük ami szexuálisan nagyon vonzó számukra. Ha több tiszteletet látnék. Mert mások vagyunk, ez egyértelmű. És a másságunkat, hogy másféle az agyunk, ezt a hormonok határozzák meg már magzatkorunktól. Ezzel nincs mit tenni. Ezt leszólni ostoba dolognak tűnik. (nem bántott engem senki, nem alázott meg senki, engem csak a dolog ellentmondása zavar :) )

A másik oldalról, hogy a nők hogyan nézik le a férfiakat, arról nehezebben tudok írni. Ebben sokkal mélyebben érintett vagyok. Mármint olyan módon, hogy utálom nagyon amikor egy férfi leértékelődik a szememben azzal, hogy gondoskodni kell róla. Múltkor egy ismerősömmel jött együtt a pasija. Ritkán látjuk, mert magánakvaló, visszahúzódó ipse. Hát, jobb is. Nagyon a határára kerültem, hogy kifakadjak, miután órákon keresztül ment, hogy ötpercenként a lánynak: unatkozom, pisilni kell, éhes vagyok, szerzel nekem valami kaját?, most megyek egy kört, na megnéztem ezeket, most mit csináljak, unatkozom... Ez egy jótestű, kisportolt és amúgy értelmes faszi két órán keresztül. És a lány gondoskodik, és rendelkezésre áll, és pontosan tudom, hogy az ő életük, ő doluk, de nekem rettenetes volt hallgatni. Szintén személyes dolog, hogy számomra leértékel egy férfit az is, ha a hódításaival henceg vagy kibeszéli a szexuális partnereit. A nők legalább úgy le tudják szólni egy férfi megjelenését, ahogy a férfiak becsmérik a nőket :( És amit végképp nem értek, a nagyfarok nimbusz. És ezen a ponton jöttem rá, hogy én már erről az egészről írtam korábban is. :D De az ok, ami miatt ez felkavarodott egy tök jó élmény. Egy férfi felajánlotta a segítségét, és ettől dzsum, az egekbe ugrott az ő férfias megítélése a szememben a nélkül, hogy tudnám, hogy mekkora a farka. (háztartási gépek szereléséhez értő nő még mindig kevesebb van, mint férfi, még akkor is, ha nekem is van bátorságom belenézni egy szerkezetbe mert egy elszakadt drótot fel tudok fedezni vagy az égésnyomokat, elrozsdásodott érintkezőt, de ennél többre nem futja az ismereteimből) határozottan többször tapasztalom a környezetemben, hogy így-úgy, akár vicces formában, de leszólják a férfiak a nőket, mint ahányszor fordítva.

Van rengeteg olyan alkalom amit jó olvasni. Hogy a pasi főz a lányra, hogy megcsinál, elintéz dolgokat, hogy egyszercsak beállít valami cuccal, ami könyebbé teszi a nő életét. Partner, társ, egyenrangú fél. Csak le kéne szokniuk arról, hogy e mellett leszólják a nőket. És az érdekelne valójában, hogy ennek mi van a mélyén. Miért gondolják, hogy megtehetik? Miért gondolják, hogy ez nem bántó? Min változtat ez az ő életükben?

#férfiak #sztereotípiák #nők #kapcsolatok #11-24

[hicapacity]

Ül a fickó a New York-i kecójában, ami nem is a saját kecója, még csak nem is valami bérelt héder, hanem, ha jól emlékszem, a nagyanyjáé, de nem tudom biztosan, direkt nem veszem elő a könyvet, mert nem szövegről írok, hanem benyomásokról, emlékekről (ahogy én emlékszem a más emlékeire, hiszen így rakódunk össze, mint hatékony király egy halom csontból, ha van rá forrásdús teremtő akarat);

szóval, ül a fickó, huszonegynehány éves, túl van egy háborún, egy háború utáni világban él egy olyan országban, ami már eléggé régóta kihelyezett háborúkat vív, és azokat rendre megnyeri, pedig a háborúk sosem megnyerhetők, iszik, sőt elmélyült, bár cseppet sem precíz biofarmakológiai tanulmányokat végez, ahol a saját teste a lombik, a göreb, abban főzi, desztillálja, titrálja és szintetizálja saját tekergő agyát, torlódó gondolatait és instant megváltásait, az egész alatt pedig ott szörcsög a társadalom Bunsen-lámpája, kék láng, csillogó réz, sziszegés és spirituszszag;

ül a fickó, semmi különös amúgy, tépetten jóképű, az a félénken macsós típus, laza és kopott ruhákat visel, mosodába jár, büfékben reggelizik, még nem igazán tudja, mit kezdjen magával, és ez pont megfelel neki, sose tudta, talán sose akarja majd tudni, és az utcán tülkölve rohangászik New York, azon túl a téres Amerika, azon is túl egy egész világ, ami még nemigen tudja, mit kezdjen magával, annyi az elképzelés, rémesebbnél rémesebb programok, az egész mégis gyönyörű is tudna lenni, gyönyörű is tud lenni, minden csak nézőpont kérdése, hogy fegyverek, megatonnák, gettók, lágerek, éhínség, olajhimbák, rozsdásodó acél, tömegsírok, de elnyúló utak mentén a sárgult gazban tücskök pirregnek, csehországi kocsmák ácsolt asztalain szőke söröskorsók kemény habja csurran, a korsók oldalán kerekded homorúságok, akár egy katedrálisban, azokon bukdácsolva játszik a napfény, mint a Saint-Denis-i Suger apát rózsaablakú tripjei, egy habókos magyar író feltalálja az elsüllyeszthetetlen csónakot, nádból megépíti, a csónak elsüllyed, nem baj, mondja az író, a koncepció jó volt, a hiba a valóságban van, és új csónakba kezd (aztán majd büntetésből a józan, tisztességtudó, dolgos mókusok józan, dolgos megigazulásáról kell tanmesét írnia), teherautók platóján véletlen társaságok elegyednek egyszeri és folyton változó amalgámmá, sorsok és korok, a válságból megmaradt öregedő hobók, egzotikusak már, mint egy-egy kopott múzeumi tárgy az idők tárlójában, csak felirat nincs hozzájuk, ha lenne, maguk sem olvasnák el, köpnek a feliratokra, ahogy rájuk is köpött a mindenkori társadalom, idénymunkások, mindig az aktuális idénybe ragadva, gyümölcsszedés, aratás, gátépítés, a kontinensnyi Ígéretföldje ide-oda vetődő robotosai, ahogy az évszakok és a lidércesen optimista fejlődés ritmusai rázzák őket, mint egy bebopos szaxofonszólót, egy nyiszlett égimeszelő a ponyva alá húzódva az örök szerelemről és valami szélmalmokról motyog, és ott zötykölődnek persze az örök semmi jelentőségét kereső beatnikek is, mindig az aktuális örök igazságot hajszolva, az eltűnő kocsmákban, a porlepte kisvárosokban, az autóparkolókban, döngő acélhidakon, jazzkoncerteken, egymás testében, végtelen pofázásokban, mexikói drogtanyákon, sznob könyvesboltok izzadt hátsó helyiségeiben, bárhol és mindenhol, a nemzedék legjobbjai, úton az őrület romjai felé, mert a világ gyönyörű és rettenetes, fel kell habzsolni, de úgy, hogy mindig megmaradjon, nem megemésztve és salakot szarva, mint egy bank vagy egy bányavállalat, hanem úgy, mint a mesebeli terülj-terülj asztalka, az egyszervolt-holnemvolt, mindig megújuló energiaforrás;

szóval, ül ez a fickó a kecóban vagy a héderben (melegvíz is van, az ablak előtt a tűzlépcsőkön száradó ruhák), vécépapírt teker az ócska Remingtonba (mítosz, hát persze, hogy csak mítosz, de éppen ettől válik igazzá a valódiból, suttogja a bennem élő Coelho), előre dől, a homlokát ráncolja, úgy hunyorog, mintha a lemenő napba nézne valahol a kaliforniai sziklák között, a tengerparton, és két mutatóujjával sebesen gépelni kezdi, hogy valami nyavalyából lábolt ki éppen, meg az asszonnyal is szétmentek, mikor Dean Moriartyval (Neal Cassadyvel, persze) megismerkedett (mondom, inkább fejből idézem, mert így érzem autentikusnak), és nem tudom, hogy tudja-e (az biztos, hogy szeretné), hogy ezzel valami végtelenül újat kezd el (valami végtelenül régit lök tovább), úgy is nevezhetném, hogy az irodalom úti életét, az örök pikareszket, kezét a magasba emeli, arcán szent elragadtatás, belerikolt a nyüzsgő, rohanó éjszakába, és közben gondosan gépel (igen, egyszerre gépel és löki a kezét a magasba), mellette lassan hamuvá porlad a kávéspohárba lökött égő cigaretta, úton van, zakatol a szöveg, milyen istentelenül, elképesztően, kibaszottul szép szó az a szabadság, mondja magának, ahogy megropogtatja a hátát négyórányi írás után, megdörgöli a szemét, és azon gondolkodik, hogy el kellene ugrani valami csehóba, kilazítani, pörögni, dumálni, egy nő is kellene meg még bor, édes, olcsó bor, és persze cigaretta is, de aztán megrázza a fejét, begörbíti a mutatóujjait, mert most írnia kell, és ez rohadtul komoly dolog, röhejesen komoly, mint mikor a dombhát mögül felberreg egy közeledő kocsi motorja, te pedig feltápászkodsz az útszéli fűből, kilépsz az útpadkára, a karod előre nyújtod, és felemeled a hüvelykujjadat.

Ma 102 éve született Jack Kerouac.

#jack kerouac #konok péter #géniuszok #sorok az örökkévalónak #poet #slam #slam poetrím #irodalom #102 #hbd Jack

[eltiron2]

Döntöttem

(bár @oberkata azt mondta, ne írjam ki a tumblira, mert az jinx), 30+ év után elhagyom a magánszférát és a vendéglátóipart. 

Legrégebbi és legjobb barátom (na itt most megint előjön az, hogy ne írjak olyasmit, ami adatközlési/privát szférába gázol) egy fővárosi költségvetési intézmény egyik vezetője (ez elég shady?). Munkát ajánlott nekem, ami nagyon szarul fizet, de a magánszférával szemben komoly benefiteket nyújt (bocs a hunglishért).

Szóval “értékesítési munkatárs” leszek egy közintézménynél. 

Tök vicces lenne leírni, miről van szó, de nem fogom :) 

Kevésbé vicces, hogy miért döntöttem így: 50 éves vagyok és nincs egészségbiztosításom. A vendéglátóiparban még mindig az az elképzelés, hogy “adunk neked viszonylag sok pénzt zsebbe, de nem fizetünk semmi járulékot”, és ha megbetegszel, akkor dögölj meg. 

Ma reggel kurvára szarul ébredtem: hasmenés, láz, stb. Betelefonáltam a műszakvezetőnek, hogy nem tudok bemenni, rámbaszta a telefont. Tudom, hogy geci feszült munkája van, és nagyon sajnálom a munkatársakat, akikkel kibasztam, és dupla melót kell végezniük. De a helyzet az, hogy nekem ez bevételkiesés, mert egy forint betegállományt nem kapok (still feketemunka) és ráadásul én vagyok a rosszfiú, mert betegen nem megyek be. 

Én ezt többé nem akarom. Legyek alulfizetett, de megbecsült és legyen minimális jövőképem. 

Tudom, menjek külföldre - de nem fogok. Itt vagyok itthon, itt vannak a barátaim, a családom. 

Szomorú sztori? Nem az, így élünk itt Magyarországon. 

#lájf #énblog

[turisz]

elképzelés: mindenki hülye csak te vagy az okos

valóság: mindenki hülye