#csak legyen már vége

[stegal]

Úgy ötévente ha ránézek erre, nem leszek boldog..

Az 1943-44-es naplója végén írja Márai:

“Ha vége ennek a háborúnak, a feladatok mérhetetlen sora vár reánk, el kell temetni a halottakat, el kell takarítani a romokat, kenyeret kell adni az éhezőknek, valamilyen államfélét kell építeni a cserepekből, amit a rablógyilkos horda, melynek nagy része megszökött már, ránk hagyott. De ez a kisebbik feladat. Ahhoz, hogy Magyarország megint nemzet legyen, megbecsült család a világban; ki kell pusztítani egyfajta ember lelkéből, a "jobboldaliság” címkéjével ismert különös valamit, a tudatot, hogy ő, mint “keresztény magyar ember” előjogokkal élhet a világban, egyszerűen azért, mert “keresztény, magyar úri ember”, joga van tehetség és tudás nélkül is jól élni, fennhordani az orrát, lenézni mindenkit, aki nem “keresztény magyar”, vagy “úriember”, tartani a markát s a keresztény-magyar markába baksist kérni az államtól, társadalomtól: állást, kitüntetést, maradék zsidó birtokot, potya nyaralást a Galyatetőn, kivételezést az élet minden vonatkozásában. Mert ez volt a “jobboldaliság” igaz értelme. S ez a fajta nem tanul. Aki elmúlt harmincéves és ebben a szellemben, légkörben nevelkedik, reménytelen: talán megalkuszik, fogcsikorgatva, s mert önző és gyáva: bizonnyal hajlong majd az új rend előtt: de szíve mélyén örökké visszasírja a “jobboldali, keresztény, nemzeti” világot, amelyen belül olyan szépen lehetett zsidó vagyont rabolni, versenytársakat legyilkolni és aladárkodni a nagyvállalatokban, képzettség és hozzáértés nélkül. S lehetett “előkelő közhivatalnok”-nak lenni és sérthetetlen, páncélinggel védett katonatisztnek; s mindezért nem adni semmit, csak becses létezés tényét. Ez a fajta sohasem változik meg. De amíg ezeknek szavuk van, vagy befolyásuk, Magyarország nem lesz nemzet.“

[chaise-nous]

Mert ugye felmerül a kérdés, hogy miért kell tapétázni egy olyan lakásban, amit szűk (nagyon szűk) 6 hónapja újítottunk fel teljesen. Fel lehet tenni ezt a kérdést nyugodtan és talán egyszer majd biztos ki is elemzem, hogy pontosan melyik felmenőnk felelős azért, hogy mindkét gyerek örökölte a "hát ha lehet tökéletes, akkor miért ne legyen tökéletes" hozzáállást, hogy rohadna ránk az ég.

Szóval kezdetben a gyerMek nagyon elégedett volt a sörösrekesz alapterületű szobájával, aminek az egyik fala sötétszürke volt. A fal kibaszott ronda volt, azt mindannyian láttuk, de azt is láttuk, hogy ez egy elátkozott fal,

amiről 43 évig szedtük le a tapétát

578382764378 szög/csavar helyét kellett beglettelni és

890 munkaóra és 2 tonna glettelés után is pont úgy nézett ki, mint a faszom.

Apósom kemény csávó, de van az a pont, amikor már ő is el szokta engedni a Legtökéletesebb Falfelület illúzióját, én meg már két héttel azelőtt elengedtem, így történt hát, hogy az egyik fal betonszürke színű (a gyerMek színválasztása), amolyan indusztriál jellegű (értsd félkész) lett (szintén a gyerMek választása). Jaj, hát nagyon tetszett neki, és gondoltam jól van kisfiam, a lényeg, hogy te boldog legyél, és hittem is neki, mert a ledvilágítás meg a lógós ing is tetszik neki, hiszen 15 éves.

Nemrég kiderült viszont, hogy sajnos neki mégsem tetszik az a fal. Nem a színe, hanem hogy "nem szép a felülete". Egy apró részem zsigerből azt reagálta, hogy na baszódjál meg édes fiam, a nagyobbik meg azt, hogy akkor tapétázzuk le! Így utólag azért az is eszembe jutott, hogy lehet, hogy már akkor sem tetszett neki, de már nem merte túltolni ezt a felújítás dolgot - ebben az esetben elég büszke vagyok rá. Simán lehet az is, hogy nem így volt. Mindegy is.

Így történt, hogy egy esős reggelen nekiálltunk tapétát keresni az interneten. Sima szürke tapétát. Egy képernyőn keresztül. Tisztán emlékszem, hogy volt az a pont, amikor elhangzott tőlem a "ne szórakozz már kisfiam, ez most miért nem tetszik, tök ugyanaz a szín mint a másik?!", de ő csak kitartott, hogy bizonyos szürkék igen, bizonyos másik szürkék nem (mind ugyanolyan volt), és végül, hogy a sok igenszürkéből melyik a tökéletes (pont kurvára ugyanolyan volt, mint bármelyik másik, de tényleg, esküszöm az élő Istenre, hogy így volt.) Meglett végül Az Árnyalat.

Zárójelben jegyzem meg, hogy olyan színt akart, mint a jelenlegi festék és ennyire sikerült eltalálni. Őrület ez a gyerMek.

Az még kicsit nehezen megy, hogy a gomb megnyomásától kezdve odáig, hogy fent van a tapéta a falon több időnek kell eltelnie, mint 30 másodperc, de kis topogás és nemá után elfogadta. Egészen addig a pillanatig, amíg meg nem jött a tapéta, mert onnantól megindította a szokásos idegőrlő hadjáratot, hogy miszerint mikortesszükfelmikortesszükfelmikortesszükfelmikortesszükfelmikortesszükfel. ma, kisfiam, ma tesszük fel, csak FEJEZD MÁR BE!!!

Az Gyermeknevelésrül című nagy sikerű röpiratomban már kifejtettem, hogy milyen fontosnak tartom, hogy az gyerMek megtanulja a befektetett munka által jobban értékelni, amit kap. Többször nekifutottam én már ennek, mindig az lett a vége, hogy gyors ütemben öregedtem 6 évet aztán mindenkit elzavartam a bús picsába xboxozni és csináltam egyedül. Valamiért most úgy éreztem, hogy muszáj a gyerMeket megtanítanom tapétázni, akkor is, ha elrongyolódnak az idegeim közben. Lehet, hogy megcsapott a halál szele vagy mittudomén.

Nagyon izgult a gyerMek, hogy akkor ez hogyan is lesz, jajdeizgulok, neizguljál, jajelfogjukszarni, dehogyfogjuk, mileszhaelszarjuk, nyugodjálmegakkorkijavítjukegyébkéntisanyádmégsosemszartaelatapétázást.

Az volt a terv, hogy ő vágja a csíkokat, én meg ragasztom, de előbb előragasztóztuk a falat. Én idén csináltam ezt így először, mert ez a holland ragasztó azt mondta, hogy így kell, én meg nem kérdezek, ha nem kell.

Jajdeizgalmasmileszhaelszarjuk. Nyugikisfiamezenapontonmégnincsmitelszarni. Aztán jött egy kis kényszerszünet, mert az utolsó 7 km-hez érkezett a Vuelta. Mondom a gyerMeknek, egy pillanat, anya ezt gyorsan megnézi, aztán kezdünk. Persze 20 százalékos emelkedők, Kuss egy kilométer per órával támad, Evenepoel saját tempón, másfél évenként tesznek meg 100 métert, a gyerek a fotelben feszeng, de hallgat. Még bírja. Lejtmenet, jól van, nem esett el senki, Roglic nyer, Kuss piros póló, zsír.

Szóval ott tartottunk, kisfiam, hogy... nézd, így keverjük be a ragasztót. Itt a dobozon mindenféle számok vannak, 65 négyzetméterre 9 liter, hát ez csak... mittudomén hány négyzetméter, na hagyjuk is, szóval én mindig úgy érzésre keverem, ahogy annak idején az Imre bácsitól tanultam, nézd, kábé ilyen sűrű legyen. Nézd, én így szoktam lemérni a csíkokat, 270-et vágj, nem baj, ha több vagy kevesebb egy pár centivel, csak egyenes legyen.

Innentől jött az, hogy én felkentem a ragasztót a falra (I know! Ez egy ilyen ragasztó, beszartam!), majd vártam A Csíkra. Ittam egy kávét, egy sört, ettem egy krémest, rászoktam a nehézdrogokra, leszoktam róluk, és akkor már érkezett is a lemért darab.

Imádnivaló volt egyébként. Hol a ceruza. Jaj mennyit mértem?! Miért nem egyenes. Úristen de béna vagyok. (Nem vagy béna.) És most mit csináljak, jaj, most akkor hogy. Nem hiszem el. Hol a sniccer? (Jézusom, fiam, tedd alá a dobozt, ne a parkettán sniccerezz, mert felvágom az ereimet!!)

Mondjuk életem egyik legszarabb tapétázása volt, de nem a gyerMek miatt. Még sosem tettem fel egyszínű, teljesen sima felületű tapétát. Mint kiderült, ha ezeket fedésbe teszem, akkor pont úgy néz ki, mint a fos. Oké, akkor illesztem, de mi lesz, ha szétszárad és csík lesz közötte. Oké, ugyanaz az árnyalat a festék alatta, de akkor is. Jajanyamileszakkor? Jajmileszhaszétszárad? Akkorújratapétázunkfiam.

Ráadásul egész nap 98%-os volt a páratartalom, ami egy 8 négyzetméteres szobában barátok közt is 106. Egy ponton úgy éreztem, hogy csak és kizárólag egy jéghideg sör segíthet ezen, ki lehet találni, hogy valóban segített-e vagy csak még jobban ömlött rólam a víz.

Arra is magyarázatot találtam, hogy a felújításkor miért volt olyan baszott nehéz lekaparni a régi tapétát. Ez a fal úgy szívta be a ragasztót, hogy kb 200 négyzetméterre való szutymákot kentem fel, és így értem el, hogy ne csontszáraz felületre simítgassam a papírt. Jó kurva szar lesz majd leszedni. Valakinek, nem nekem, én már le nem szedek semmit ezekről a falakról.

Röpke két óra alatt eljutottunk a jajmileszhaelszarjuk-ból az Úristenanyadeszéplett-be. Nem kellett sokat szabni és az áram is csak egyszer baszott meg. Már csak le kell vágni a felesleget, a tábláit kell felfúrni a falra, meg megvarrni az új függönyét, mert márciusban még a sötétszürke kellett neki, de azóta már mégis fehér kellene és nem olyan hosszú, mint ami most van, hanem rövidebb.

[a-kaosz-istene]

Tudnál mondani pár szakítás utáni tanácsot? Kilátástalan vagyok mert nagyon hiányzik az illető, ő már szinte én voltam.

Mindig mielőtt szakítottunk valakivel, én már lezártam magamban a dolgokat. Ez egy lelki folyamat, amin át kell esni. Sokan csak a szakítás után kerülnek oda, mert gyakran így hozza az élet. Én gondoltam a jó pillanatokra. Sőt, néha a mai napig gondolok, de kimondottan nem hiányzott senki, akivel elváltak az útjaink.

El kell fogadunk, hogy az életben senkit sem birtokolhatunk, mindenkit csak kölcsön kapunk. Ajándék. Ezt gyakran mondom az embereknek, mert meg vagyok győződve róla, hogy ennek a tudata megoldja a legtöbb modern kapcsolati problémát. Sok dologra ráébreszt, többek között, hogy semmi sem magától értetődő. Ezáltal jobban megbecsülünk másokat.

Meg kell tanulni elengedni az embereket, ha már nem szolgál minket egy adott kapcsolat. Ha nem kellene, hogy vége legyen nem lenne, mert tettetek volna érte, hogy ne legyen. Ebben mi döntünk. Persze, egy ember nem elég…

Emlékezz erre és a jó időkre! Bízz magadban, hogy képes vagy arra vezetni az életed amerre mennie kell és amerre akarod, hogy menjen! Másokkal, vagy egyedül. Te vagy a kapitánya ennek a hajónak.

#szakítás

[pokmajom]

Sose szállt fel velem így a gép, a 9 év alatt, hogy az utolsó pillantás a karistos ablakon, Valletta és a Grand Harbour legyen. Most örültem ennek a képnek, mert fontos része ez, a szigetnek és a népnek, akik ilyen kedves házigazdáink voltak. Most vége a hosszúra nyúlt vendégségnek, haza megyek. Saját ágy, saját bútorok és a kertben a fák, együtt öregedtek velem. Kérdés, hogy tényleg lesz e haza, vagy csak otthon marad. Tudok -e még kapcsolódni ehhez a történelmből, nyelvből és kultúrából kevert közös lélekhez, amit régen úgy szerettem megélni. Azt már messziről is láttam, hogy nehéz úgy tartozni ehhez a nemzethez, ha haszonleső gazemberek akarják megmondani, mit gondolj a saját magyarságodról. Az ember ösztönösen az ellenkező irányba húzódik, mint ahol ezek hangoskodnak. Kérdés, hogy ha fizikailag egy térbe vagy velük zárva, akkor ki tudod -e zárni őket annyira, hogy megtartsd magadnak, a saját Magyarországodat. Meglátjuk.

[csacskamacskamocska]

A szex ami régen

Szóval olvastam egy amúgy közepesen jó cikket a szexről, ami viszont érdekes emlékeket meg gondolatokat hozott fel. Előrebocsátom, hogy igen, piszok régen volt, hogy volt valakim, akivel ágybabújtam, de amikor volt, szerettem szerelmeskedni. Ehhez képest, jóideje csak beszélgetek róla. Annyira összekapcsolódik bennem az érzelmi-intellektuális vonzalommal, hogy úgy önmagában nem érzem a mardosó kínt amiért nincs. Nadehát, nem is vagyunk állatok, ugye. :D

A cikk egyik pontja az volt, hogy szexelj akkor is, ha nincs hozzá kedved! Ez volt ami megfogott. Mert eddig mindenki azt mondta, ne szexelj, ha nincs hozzá kedved! Akkor ezt most hogy? Talán úgy lehetne megfogni a dolgot, hogy szerelmeskedj akkor is, ha jelen pillanatban még nem gondolod, hogy akarnál dugni. Mert ahogy öregszünk, és minél régebb óta vagyunk együtt valakivel, annál kevésbé jelenik meg a spontán vágy illetve annál könnyebben tudjuk elnyomni a jelentkező vágyat. Most nincs erre időm, most ezért vagy azért nem komfortos, nem alkalmas. Ölelkezz, csókolózz, légy gyengéd a másikkal, élvezd a tét nélküli simogatást vagy akár az izgatást, legyen könnyed és játékos a dolog, mert bizonyos szükségleteket az is kielégít és nem muszáj, hogy orgazmus legyen a vége. Azt hiszem, a férfiak azért is nem szexelnek, mert előre gondolkodnak és előre frusztrálódnak. A nő szexet akar, én most nem, fáradt vagyok, úgy se áll fel, menjen innen inkább mert a frusztrációra, a megbántottságra, hogy visszautasítottam a közeledését, arra nincs szükségem, inkább elalszom a tévé előtt, akkor senki sem basztat azzal, hogy szexeljünk vagyis nem jön ki annyira hülyén, hogy nem szexelük, hiszen demonstrálva van, hogy fáradt vagyok. A nők könnyebben szerzik be ezt a szex nélküli intim együttlét élményét, tőlük elfogadják jobban, hogy csak ölelést, csókot akarnak, de nem azonnal dugni. De sok férfi ezt is elutasítja, nehogy elvárás legyen belőle. Hoppá, lehet, hogy ez egy erős kommunikációs hiba? A nő csak intimitást szeretne, de azon is megsértődik, ha nem dugják meg, mert tudja, hogy ez a férfinak fontos, vagyis, ha nincs megdugva akkor nem csak fizikailag nincs kielégítve, de érzelmileg is azt éli meg, hogy ő nem fontos. A férfi, gondolom, szintén szeretne intimitást, csak gőze sincs hogyan, mert attól tart, hogy ha nem szex a dolog vége, akkor abból baj lesz, mert tőle azt várják (nemtom ki) vagy magától azt várja, hogy férfiasan viselkedjen. Elég nevetséges így leírva, ezért nem is biztos, hogy igaz. De a lényeg, hogy elgondolkodtatott ez, hogy van egy ilyen fontos dolog, ami a párkapcsolat egyik sarokköve, hogy van-e szex vagy nincs. És csak a kúrásra koncentrálunk, arra nem, hogy ennek valami klassz, jó értelemben játékos, szeretetteljes, felszabadult, örömteli dolognak kéne lennie. Szereted a másikat, jó hozzáérni, szereted amikor simogat, becézgeti a tested, jó ebben az időtöltésben részt venni. És persze szexelni is jó és az orgazmus is jó. Bevallom, senki, de tényleg senki nem volt az életemben, aki ezt tudta volna csinálni. Nem kizárt, hogy ehhez meg kell öregedni és az adja, hogy már nem akarod felhabzsolni az ételt és rohanni tovább, mint kamaszként, hanem ráérősen eszik az ember, jobban odafigyel rá mit és mennyit, kíváncsibb vagy éppen ragaszkodik a megszokott ízekhez. Mindenesetre más.

Hogy élik meg ezt a férfiak? Hogy elképesztően frusztráltak ebben is, az nyilvánvaló. Ahogy az is, hogy nem beszélnek róla senkinek. Aztán elbaszódik minden, az élet meg elmegy, csak a homályos sóvárgás marad a vén faszoknak, hogy se nem basztak, se nem szerettek, csak volt ez meg az, némi önigazolás. A nők? Hát, még nem vagyok olyan öreg, de ahogy látom, fényévekkel rosszabb helyzetben vannak az idősödő nők. Akármilyen jól nézünk ki (:))))) akkor sem vagyunk már fiatalok, szóval a fiatalság varázsáról le lehet mondani. És amit leginkább tudunk nyújtani, az pont ez a nem sietős gyengédség, amiről írtam. De a férfiak nem ezt szeretnék, hanem a saját, acélos faszú fiatalságukat és annak a díszleteit. Nem is lehet kárhoztatni őket ezért, mert mi is vágyunk arra, hogy vonzónak érezzük magunkat és nehéz leszámolni vele, hogy úgy, mint húszévesen, már nem leszünk vonzók soha. Aki fiatalon nem beszélgetett a szexről, az már öregen se fog.

Nem tudom, bennem van valami derű ezzel kapcsolatban, magam sem értem miért. Bőgnöm kéne inkább, de olyan szép novellákat szoktam írni a vágyakozásaimból.

#szex #intimitás #gyengédség #férfiak #nők #öregedés #03-13

[oldmacykerenew]

Így “összeszedtem” ma magam 😂 :D Aztán végül csak a temetésre mentünk el… Mindegy, majd egyszer kifejtem miért. Unokahúgomat viszont mindenképp keresni fogom a napokban, hihetetlen büszke vagyok rá és örülök, hogy láttam és nála éreztem egyedül, hogy csalódott, hogy nem megyek az ebédre… de majd pótoljuk. Nem hagyhatom veszni Őt. 🥺

Remélem most egy darabig nem lesz temetés… Másra sem tudtam gondolni, csak apuékra és hogy legyen már vége…

#nyugok #eletem #gpoy

[dajkag]

Úgynevezett kvázi perszonál kontent. Elnézést. Hagyd is a picsába, tényleg.

Igazából nem is kéne ezt így public platformon megírnom, de ez a blog az elmúlt években sokkal inkább terápiás jellegű felületként funkcionált számomra mintsem bármi egyébként, úgyhogy szarok bele. Aki nem tetszik, azt úgyis lelkiismeret-furdalás nélkül blokkolom a picsába ¯\_(ツ)_/¯ Meg igazából már az sem érdekel, hogy az ismerőseim is olvassák. Egy ideig rejtőzködtem előlük, de aztán rájöttem: minek? Ez vagyok én, kész. Elbaszottul szép rendetlenség az életem. Szóval nem olyan rég értem vissza a legkétesebb városrészben található hotelembe. Ülök itt, hallgatom a kint ötpercenként elrobogó vonatot meg a szomszédban ötezres hangerőn turházó kínait és közben azon gondolkodom, hogy mennyire hihetetlenül gyorsan elment ez a másfél hónap. Gyakorlatilag most érkeztem. Ezalatt az idő alatt pedig egyetlen rossz napom sem volt. Még a legátlagosabb hétköznap is felért egy kibaszott csodával. Rettenetesen sok dolgot láttam, iszonyú sok mindent tapasztaltam, rengeteg mindent átéltem és legalább ennyi dolgot átértékeltem magamban. És hát ezalatt az idő alatt gyakorlatilag semmiféle negatív élmény nem ért. Tényleg. Semmi. Még amikor Tokióban elhagytam a jegyem a vonaton és pánikrohamot kaptam, akkor is egyetlen pillanat alatt megoldódott a helyzet (innen is köszönöm, elképesztően jó fej Állomásfőnök-san!). Annyi kedvességet kaptam itt, mint az elmúlt tíz év alatt talán összesen nem. Ha egyetlen olyan dolgot kellene mondanom, ami nem fog hiányozni Japánból, gyakorlatilag semmi sem jutna eszembe. Próbálkoztam, de tényleg semmi. És persze mondhatjátok azt, hogy hurrdurr, hát én elfogult vagyok, de ez nem igaz. Azért az induláskor bőven volt bennem félsz amiatt, hogy majd itt kiábrándulok kicsit az országról és az emberekről évek óta dédelgetett képből, pláne azok miatt az emberek miatt, akik a magatartásukkal kicsit ezt sugallták felém (mármint az otthoniak közül). De az a helyzet, hogy ők is megbaszhatják magukat. Minden pozitív érzés csak a sokszorosára erősödött. És habár még van itt két teljes napom, azt hiszem, a mait már nehéz lenne felülmúlni (nem lehetne). Ez ugyanis nemcsak a Japánban töltött legjobb napom volt, hanem úgy igazából egész eddigi életem egyik legszebb napja, amit innen is köszönök Yukonak. Yukoval szerdán vacsoráztam együtt először és ezt annyira élveztem, hogy még aznap este újból elhívtam és nagyon örültem, amikor igent mondott vasárnapra. Annak meg méginkább, hogy ma délelőtt megkérdezte, szeretném-e megnézni vele a cseresznyevirágokat az Okawa folyó menti parkban vacsora előtt. Megnéztük őket. Talán itt voltak a legszebbek.

Ezután teáztunk egyet, majd elmentünk az Osaka Tenmangu szentélybe és közösen imádkoztunk. Itt csak azért kértem ismét egy goshuint, hogy ez legyen az, ami lezárja a goshuinchomat. Asszem, ennél szebben nem lehetett volna. Végül egy kis étterembe mentünk, közel a Tenjimbashisuji 6-chome állomáshoz, aminek a környékén az első szállásom is volt. Egyértelműen itt ettem életem legjobb szusiját. És annyira kurvára otthon éreztem magam, bassza meg. A többi most nem fontos. Vagyis de, de nem itt, az csak nekem.

Viszont sajnos úgy néz ki, hogy Yukoval a héten már nem tudok találkozni. Azt nyilván mindenki sejti, milyenek egy hivatalban dolgozó japán hétköznapjai, és hát én teljesen megértem. Viszont konkrétan belehasad a szívem. Alig egy órája láttam utoljára és hiányzik. Szeretném hallani, ahogy azt mondja, hogy "mochi".

Szóval az utazásnak még nincs teljesen vége, de azt hiszem, a lezárás megvolt és az elkövetkező két napban én már egy kicsit csak kísértetként bolyongok majd Oszaka utcáin. Köszönöm mindenkinek a támogatást, a kedves szavakat és a rengeteg érdeklődést. Folytatni fogom ezen a vonalon (otthonról is) és habár a saját oldalamon futó BigInJapan blogra már nem tervezek túl sok új bejegyzést (azért még lesz, asszem), ettől függetlenül elkezdtem egy hosszabb, összefüggő szöveg megírását az élményekből, amit szeretnék majd rengeteg érdekes infóval és hivatkozással megtámogatni. Hogy ez elkészüljön, ahhoz szükségem lesz 1-2 hónapra (meg a végén egy jó lektorra is). Azt pedig nagyon remélem, hogy mihamarabb hosszabb időre is vissza tudok ide térni, mert egyrészt Tokió és Nara után (bután hangzik, tudom, de) visszatérni Oszakába kicsit olyan volt, mintha hazajöttem volna.

Meg hát úgy érzem, bőven lenne miért. Ha másért nem, hát egy kicsit ennél is jobban összetörni (lehet-e még?). Mert igazából ez egy gyönyörű karambol volt és gyakorlatilag fogalmam sincs, hogy most akkor hogyan tovább. Mégis elmondhatatlanul örülök annak, hogy 2018-ban végül nem ettem meg azt a kurva üveg nyugtatót. Na, puszi, hamarosan megyek haza csövesnek.

神は私たちを助けてください ⛩️🙏🏻

#gpoy #lehet kicsit sírtam de nem biztos amúgy

[konnyeknelkul]

Igazából mindig megbánom utólag, amikor elkezdek megnyílni neked. Talán, mert tudom jól, hogy egy cseppet sem érdekel, hogy mi van velem. Sosem kérdezted meg, hogy hogy vagyok, hogy telt a napom, pedig jól tudott volna esni...Én tudom jól, hogy közel sem vagyok tökéletes, tisztában vagyok minden egyes hibámmal, de ugyanúgy a jó tulajdonságaimmal is... Sajnálom Anya... Tényleg sajnálom, hogy nem lehettél büszke rám. Sajnálom, ha csalódást okoztam. Sajnálok mindent! Igen, saját magamat okolom, amiért ilyenné váltam, és itt tartok most ahol, de te sem vagy hibátlan. Valamit ti is nagyon elrontottatok, ezért most nem olyan vagyok, mint mások. Sok mindent nem tanítottatok meg nekem, ezért nagy hátránnyal indulok az életben. Ezidáig próbáltam kitörni ebből, hogy olyan legyek, amilyennek lennem kell, de azt hiszem inkább feladom. Úgy sem leszek soha "normális"... Egy két lábon járó hiba vagyok semmi több... Kicsit rátok is dühös vagyok, amiért hagytátok, hogy ez legyen belőlem, de leginkább magamra lehetek az tudom....és úgy érzem hosszú, nagyon hosszú út áll előttem, ha mindent helyre szeretnék hozni. De most már nem biztos, hogy akarom ezt. Napok óta csak a halálra tudok gondolni. És ha már eljutottam idáig az igen is nagy baj....hihetetlen, hogy csupán egy valaminek kellett megtörténie hozzá. Szóval igen nem javult az állapotom, hanem rosszabbul érzem magam, mint valaha.... Csak Ő tartotta bennem a lelket, a mindenem volt, szinte csak neki éltem, a rabja voltam teljesen. És elveszítettem.... És soha többé nem kapom már vissza.... Vége van...

#saját írás #öngyilkos gondolatok #depresszió #szenvedés #boldogtalanság #elegem van #fáj a lelkem #fájdalom #érzéseim #egyedül #magány #magyar #magyar tumblr #alvászavar #csalódottság #szomorú #stressz

[starmythelonesurvivor]

Néha kedvem lenne egy jót zokogni. Van, hogy eléggé lenn vagyok, de elmúlik, nem tart soká, meg nem is olyan reménytelen valami, mint ami eddig volt. Végre újra 24 évesnek érzem magam, és nem 44-nek. Tornázok, vissza vagyok fogyva, újra lötyög rajtam a nadrág, amibe pár hónapja már éppenhogy csak befértem, és 16 éves koromban vettem. Visszatértem a fekete komédiába az anyám mellé. A hűtőben csak luxuscikkek vannak, úgy mint füstölt lazac, meg kacsamáj, szó szerint semmi más, mégcsak egy normális zöldséges köretet sem tudok csinálni mellé. Kis zsemlécskéket sütök, azt eszem, most van otthon élesztő. Heti háromszor rajzra járok Pestre. 4,5 óra inga. Hogy minek? Már magam sem tudom. Jövő hónaptól már csak egyre fogok, azt is csak a teljes megkergülés végett. Utána van, hogy a barátnőmnél alszom, és belebeszéljük magunkat az éjszakába. Akkor iszunk egy kis bort heti egyszer, máshova nem járok szórakozni, illetve de, még heti kétszer színházba, lassan elfogynak otthon az előadások, még egy hónap és végig mentem az egész repertoáron. H. hív ki folyton, de ahogy az exével bánt, és amilyen vakon van, valahogy megundorított, és csak az lehetne a program, hogy megiszunk egy tátrashotot, aztán hallgatom, hogy tehet mindenről az exe exe, és ő ugyan nem hibás semmiben. Már hetek óta hárítom, még anyám is csesztet, menjek már, jó család, ne építsem le a kapcsolatot. Abban igaza van, hogy otthon nincs nekem már más, kéne tartani, de valahogy nem tudom elfelejteni az ismétlődő mintázatot, hogy én összevakarom a kapcsolatai végén, aztán meg mikor jön az újabb, eltelhetnek hónapok, nincs rám pár órája sem. Nagyanyám már tegnap majdnem olyan gyűlölettel beszélt hozzám, mint anyámmal szokott, biztos elvittem ezt, elvettem azt, bezzeg anyám húga egy angyal. Ma is csak azért hívott fel, megkérdezze, nem loptam-e pénzt a bánkártyájáról. Nem, hogy maradj magadnak!Igyekszem vele foglalkozni, meg csak én látogatom, viszek neki kaját, ráveszem, menjünk valamerre. Ezek teljes napos elfoglaltságok, és olyan vagyok a napvégére, mint akit megvertek. Anyám engem nem hallgat meg, mindig az ő borzasztóan szerencsétlen élete van a középpontban. Hétköznap egy roncs, aztán megy a barátjához a nagy házba, ücsörög az ónémet bútorok között, és két program között sajnálja magát. Járok szerdánként varrni is. Hiába nincs hivatalos munkám keddtől szombatig olyan, hogy csak késő este bedőlök az ágyba, nézek valami agyzsibbasztó videót, általában valami szerelmes anime recapját, ahol a csaj ahhoz ért, hogy császárnő, aztán elválik, és hozzámegy egy másik királyhoz, aki a kedvéért császárt csinál magából. Színvonalam. Készülök a felvételire, 6 mesterszakra adtam le a jelentkezésem, legrosszabb esetben is tanárnak még jó leszek. Szívesen foglalkoznék azt hiszem gyerekkel, a legjobb barátnőm is az művészetiben. Már csak azt várom, legyen már vége, pedig el sem kezdődött. Dolgozni szeretnék, egy relatíve normális munkát, elkezdeni az életem, és nem tojáshéjon járkálni egyfolytában otthon, nehogy anyám megint robbanjon. Otthon mindig kitakarítok, az a nulla alatt a mínusz, meg putri, és szerintem még ő is elhiszi, hogy szokott takarítani. És nem a több hónapos koszt töröltem volna mindenhonnan is, mikor hazakerültem. Van egy srác, aki 16 éves korokban kinézett egy edzőtáborban, kb azóta egyfolytában ki akar velem kezdeni, csak sajnos hiába a ken test, meg arca, ha a saját anyanyelvemen nem értem, mit akar írni. Pár hónapja instagrammom nagyon boldogok a barátnőjével, dúl a szerelem. Tegnap a fürdőkádból kaptam tőle képet. Kellett volna valamit éreznem, undort, megvetést, bármit…annyi gondolatom volt, szegény lány. Eddig csak rosszmájúan nevettem, hogy vajon hogy kommunikálhatnak, mint az ősemberek, eső táncot járnak egymással?! Aztán most ezt a kis rosszmájú, gunyoros élvezetet is elvette a srác.

[angelofghetto]

világkorszakok

Nem vagyok valami nagy filozofikus guru, csak érdekelnek más kultúrák, vallások, gondolkodásmódok. Van a hindu tanítás a Kali-jugáról, a megromlott, értéktorzult, lezüllött, istentelen korról, aminek vége az emberiség pusztulása, és utána jön az aranykor, a kör újraindul, hogy százezer éveken át fokozatosan romolva, alacsonyabb erkölcsiségű korokon át ismétlődjön minden.

Fájdalmasan ismerek rá napjainkra a leírásból, csak igazából az évszámokkal kapcsolatban vagyok kissé zavarban. Ezzel együtt nagyon úgy érzem, hogy rossz korba születtem, vagy ha mégsem, akkor nagyon magányosnak érzem magam, amiért ennyire kényelmetlen számomra az önzés, kapzsiság, hataloméhség, hazugság, erőszak világa.

Volt valami könyv, amit nagyon régen olvastam (talán még kamaszként), amiben az volt, hogy vannak, akik nem születnek le rendesen, hanem egy kis vékony szállal még kötődnek a nagy egyetemes lélekfelhőhöz (én így képzelem a születések közti állapotot, amiben a lelkek némileg összeolvadnak egy nagy közös gomolyba), és ezeknek az embereknek a kézzel fogható valóság sosem tud elég jó lenni, mert zsigerileg érzik a nagy tökéletességet egy kis részükkel, tehát ahhoz képest minden csak hitvány fantomkép. Ez nem kritizálás vagy lenézés formájában jelentkezik, inkább valami szomorú, betölthetetlen hiányérzetként.

Más oldalról furán érzem a világ pulzusát, akár évtizedekre előre megérzek dolgokat, bizonyos embereknek előre látom az életét, de nem merek ennek hangot adni, nehogy önbeteljesítő jóslat legyen belőle. Első benyomásként gyakran belelátok egy pillanatra emberek lelkébe, ilyenkor arra a pillanatra felfénylik egy-egy mondat, ami esszenciaként jellemzi az illetőt, és amit idővel felülírok a "tapasztalásaimmal", de legvégül mindig visszajutok az eredeti mondat igazságához. Volt már, aki azt mondta, vonakodik velem beszélgetni, mert olyan érzése van, mintha egyenesen belelátnék az agyába, és ez nagyon félelmetes.

Az ilyesmi hatalmas áldás, egyben átok. A jövőt látni nagyon hasonló ahhoz az érzéshez, mint mikor egy illatról, apró zajról bevillan egy nagyon régi gyerekkori emlék lenyomata. Biztosan rá lehetne erre tudatosodni, és kezdeni vele valamit, de nem török prófétai babérokra :)

De megint elkalandozok. Lényeg, hogy nagyon rosszul érzem magam ebben az anyagias, erőszakos, értékposványos világban. A pénz-hatalom-hírnév ördögi hármasa sok embert aljasít le a rovar szintre, bár bocsánatot kell kérnem a rovaroktól, mert nekik is megvan a maguk haszna (beporzás, hulladék eltakarítás, vagy csak hogy táplálékul szolgáljanak bonyolultabb élőlényeknek). Az én isteni hármasom, ami szerintem a világot és az egyént is előbbre viszi, az alkotó értelem, az őszinte szeretet és az intuíciók.

Az alkotó értelmet azt hiszem, nem kell magyarázni. Talán a szeretetet sem, bár ez nem az az arcra fagyott mosollyal előadott szenteskedő birkaság, inkább az, hogy a rossz dolgokban is meglátjuk azt a kis szépet, ami van, a gonosz emberekben meglátjuk azt a mély beteg rész, amitől szenved, és meg tudjuk sajnálni őt, hogy kisiklott miatta az élete, és hogy az erőszakos embereknél meg tudjuk találni azt a kis rést a lelkén, amiből kiindulva pozitív töltéssel tudjuk megszelídíteni. (Azt hiszem, ez a legnehezebb a mai világban, mert szinte szeletelni lehet a negatív feszültséget, a gyűlöletet, a dominanciaharcot.) Az intuíciók alatt azt értem, hogy nyitottak vagyunk, és érezzük a világot, ezáltal zsigerileg megértjük, és a döntéseinket, cselekedeteinket ahhoz tudjuk harmonizálni. Szerintem ez a képesség mindenkiben megvan többé-kevésbé, csak nem figyelünk rá, mert túl nagy a zaj kívül-belül.

Ha még mindig olvasol, gratulálok, de akkor is szeretlek, ha már abbahagytad.Talán Te is egy ilyen érzékeny lélek vagy, talán kinevetsz. Ha az előbbi, akkor jó, hogy mégsem vagyunk egyedül, ha az utóbbi, az nem az én problémám <3

#Youtube

[retisonic]

18. Emma Anderson- Pearlies

Biztos mindenki emlékszik a 2015. december 5-i posztomra, amiben leírtam, hogy miért a Lush az egyik kedvenc zenekarom, így hál istennek ezt most nem kell újból elmesélnem. Elég sok nyomorult dolog történt 2023-ban, de azért kicsit úgy is fogok majd rá emlékezni, hogy ez egy ilyen Lush-év is volt egyben, ami nem kicsit jobbá teszi az egészet. Év vége felé a majdnem a semmiből jött ez a lemez, nyáron végre újból kiadták vinylen a három Lush sorlemezt, és kis csúszással, de idén végre elolvastam Miki Berenyi önéletrajzi könyvét, ami hát egy iszonyú jó olvasmány volt. Simán a legjobb ilyen zenész memoár, ami valószínűleg még annak is érdekes lenne, akinek fogalma sincsen, mi az a Lush. Általában amikor ilyen könyveket olvasok, akkor mindig az szokott lenni, hogy alig várom, hogy vége legyen a gyerek- meg fiatalkori emlékeknek, és jöjjön a zenés rész, de Miki Berenyinek annyira zavaros, nyomasztó és elbaszott, ugyanakkor iszonyú érdekes gyerekkora volt, hogy kb azt kívántam, hogy bárcsak erről szólna az egész cucc. Nem akarok nagyon belemenni a részletekbe, de a kiinduló pont egy 1956-ban Londonba menekült jólelkű, de iszonyat szétcsúszott apuka, Berényi Iván, aki szabadúszó sportújságíróként vesz részt a tokiói olimpián, ahol összejön egy helyi hostess lánnyal, Yasuko Nagazumival, aki később közepesen ismert színésznő lesz, még egy James Bond filmben is szerepet kap (You Only Live Twice). Nem lövöm le a poént, de egyikőjük sem lesz egy mintaszülő, el is válnak, és a kis Miki megkapja kvázi anyapótléknak a perverz, konkrétan  náci, magyar nagyanyját. Persze a későbbi részek is érdekesek, még nekem is, aki azért elég sokat olvasott a Lushról korábban. Pl. azt nem tudtam, hogy Mikinek és ennek a posztnak a főszereplőjének, Emmanak végig ennyire feszült volt a viszonya, és hogy milyen nagy volt a rivalizálás kettejük között. A könyv nem fest túl jó képet Emmáról, a történetben nagyjából ő végig a rossz arc, és nyilván jó lenne meghallgatni az ő oldalát is, de mivel Miki a könyvben sokszor magát sem kíméli, ezért simán el tudom képzelni, hogy nagyrészt úgy történtek a dolgok, ahogy itt meg lettek írva. Persze valószínűleg ez a rivalizálás is kellett ahhoz, hogy a Lush gyakorlatilag egy hibátlan életművet hagyjon maga mögött 1997-ben. Azóta volt egy újjáalakulás 2015-16-ban, de a régi sérelmek miatt elég rövid életűre sikeredett, a lányok megint összevesztek, és így sajnos csak egy négyszámos (és elég jó) EP kiadása fért bele.

Ez az újbóli feloszlás kicsit olyan, mint egy válás egy gyereknek. Szomorú meg minden, de legalább onnantól két helyről jönnek a jó zenék. Miki kiadott két elég menő lemezt a Piroshka nevű zenekarával, Emma meg összeszedte a dalfoszlányokat, amiket az újjáalakuláskor írt, és most befejezte őket. Valószínűleg a korábbi rossz tapasztalatok miatt nem akart senkivel sem közösködni, ezért a lemezen kb csak egy számítógép a társa, amivel összerakta a dobokat, minden egyéb más hangszeren ő játszik. Mivel alapvetően ezek a dalok eredetileg az újjáalakuláshoz készültek, ezért nem csoda, hogy a lemez hallgatása során sokszor eszünkbe jut a Lush, méghozzá a korai, dreampop/shoegaze Lush, de ez egyáltalán nem zavaró meg erőltetett. Eleve, csak így egy pillanatra eszünkbe jut, aztán utána már inkább csak arra gondolunk, hogy ez a szám is milyen jó. Pár kritika amúgy a Beach House-hoz hasonlítja a hangzást, és azt hiszem, hogy ezt a hasonlatot értem is a néhol ambientes megszólalás miatt. Ami még érdekes, hogy azt így lehetett tudni, hogy Emma soha nem volt egy magabiztos énekes, ezért Lush-ban tök kevés olyan szám volt, amit végig ő énekelt, inkább csak így a háttérben vokálozott a gitározás mellett. Ehhez képest itt ez tökre nem észrevehető, tök jól illik a hangja a dalokhoz, és bár valószínűleg a Voiceból senki nem fordulna meg, de szerintem tök szépen énekel.  Lemez hangulata kicsit szomorkás, ami 2023-ban eléggé érthető. Azért nem ilyen lehangolóan szomorú, mint mondjuk egy Mount Eerie lemez, de valószínűsítem, hogy egy átlagember, azt mondaná, hogy ELVONT és ÉRFELVÁGÓS!

Kár, hogy csak novemberben jelent meg ez a lemez, mert szerintem, ha még többet hallgattam volna, akkor a listámon még előrébb lenne. Mindenesetre megnyugtató, hogy úgy tűnik, hogy a nagy shoegaze visszatérők nem tudnak hibázni.

Kedvenc számok: I Was Miles Away, Bend The Round, Xanthe, Willow and Mallow

[pokmajom]

Bocs srácok, elbasztuk.

Nem teljesen így akartuk, de ez lett. Sajnos. Pedig olyan jól indult minden, mikor elkezdtük. Kelet-Európa lelkesen vágott bele a piacgazdaságba, lett egy teljesen új globális iparág, az informatika és bár a harmadik világ ugyan csendben nyomorgott akkor is, de a tolerancia még nem szitokszó volt és a béke sem politikai termék. El lehetett hinni, hogy tényleg, mindenki békét akart, mert abban volt az igazán nagy üzlet, meg a pénz. Mindegy, bonyolult, de a lényeg, hogy az volt a jófej, aki azt mondta, legyen már béke, basszátok meg. Aki meg azzal jött, hogy ellenség, támadás, meg állandóan kurvaanyázott mindenkivel, az szarfej volt és lebombáztuk. Dőlt is a pénz rendesen, ahova kellett. Senki nem gondolt arra, hogy láttunk már ilyet, aztán annak is milyen vége lett. Kétszer is már. Nem akartunk semmit máshogy csinálni, mert minek, ha így is jól működik. Természeti erőforrást kiveszed okosba, terméket állítasz elő belőle úgy ahogy a legolcsóbb, azt meg eladod ott, ahol a legtöbbet adják érte. Nincs itt semmi látnivaló. Csak aztán, a nagy semmit nem változtatásból az lett, hogy a politika jobb üzlet lett, mint a biznisz és abban lett az igazi pénz. Persze csak akkor, ha nem szarakodunk a demokráciával, hanem csak úgy jön a hatalom a néptől, mert fél az istenadta és megmentő kell neki. Nem is kellett nagyon rájátszani már nekik a gyűlöletre, jött az a félelemből. Jó, kicsit azért, lehet túltoltuk mégis, mert mostanra már, szinte bármelyik ország, valamilyen, az adótokból fenntartott, állami propaganda csatornáján, valaki be akarja verni a pofáját valakinek, aki máshogy gondolkodik, máshogy néz ki, másik országban él. Úgyhogy, most itt lesz nektek megint, néhány évtized gyűlölet, meg borzalom és a szabdjára engedett ösztönökre játszó politikusok. Ennyit tudtunk összehozni, egy egész jó pozícióból. Vagy talán pont amiatt.

[csacskamacskamocska]

Olasz ingatlanos fejlemény

Talán a vége eleje.

Találtam egy másik szerelmet, ami semmiben sam hasonlít a korábbi elképzeléseimhez, de megmozdította a lekem mélyén élő remetét. Ott kezdődik, hogy mindig azt gondoltam, hogy ha házam lenne, magas kőfallal venném körbe a kertet. Itt van. Tégla fal van mindkét oldalon és az egész egy apró zárt kert köré épült. Lehet, hogy valamikor lesz egy tengerre néző lakásom vagy házam, de most arra nincs pénzem. Viszont egy órányira a tengertől lehetne egy teljesen saját zugom, kerttel. Egy órányira Milánótól és egy órányira Genovától. (amúgy autópályán kevesebb mint egy óra) Az mondjuk beszarás, hogy szinte minden faluban van egy strand. Hát, ebben is van. Tényleg olyan ez mint a szerelem, baszki, hogy mondhatsz bármit, hogy ilyet szeretnél meg olyat, ez legyen, az legyen, de valójában egyszercsak beleszeretsz valami teljesen másfajta emberbe. mert a terveid valami korábbi helyzetben voltak validak, a szerelem meg a valódi vágyaidat érinti meg. (amúgy ez kurva szomorú dolog, ha jobban belegondolok) Van egy FB oldal Olasz Ingatlanok - olaszországi ingatlanvásárlás, asszisztencia

Őket kerestem meg, mert ők vállalják, hogy odamennek és megnézik a kiválasztott ingatlant. Levideózzák az összes szart amit csak találnak, megnéznek mindent, megkérdezik a kétséges dolgokat. 150 euro. tekintve, hogy egy kétnapos út két embernek nem jönne ki 150 ezer alatt (és ha már kiruccannék naná, hogy nem két napra mert elmennék tengerezni vagy valami, szóval inkább 250), ez a 60 ezer forint megéri. merthogy komolyak a szándékaim. És bizony, lehet, hogy kidobott pénz lesz. Ha viszont megveszem, akkor még rengeteg sok pénzt fogok erre a kis rémségre költeni, amibe beleszerettem. Valójában a kert egyik sarkába szerettem bele. Ez a valóság.

Ha minden igaz, szombaton lesz a megszemlélés.

Közben, éjszaka olyan szépen összeállt a fejemben. Jövő nyár már lehetne ott. Mondjuk 3 hónap. Az alatt azért már rendbe lehet csapni a kertet, ha rákészült az ember egy rakás javítást, festést meg lehet csinálni. Annyi pénzt nem keresek, hogy havonta eltapsoljak 70-80 ezret az utazásra. Ezt is körül kell járni, hogy van-e olcsóbb megoldás. És most van az, hogy nem szabad ennyire beleálmodnom magam, mert kurvanagy csalódás lehet, és akkor neház lesz a padlóról feltápászkodni. Logan azt mondta, hogy az a lényeg, hogy el tudom-e képzelni magam abban a dologban amit kinéztem magamnak. Sajna, én egy bolond művésznek látom magam, hiába szerettem volna elegáns úrinő lenni. Félő, hogy kagylókkal a hajamban, és csilingelő érmékkel a szoknyám szélén végzem.

Ja, fémkeresőzni fogok a kiszáradt Pó medrében. Bringával meg rollerrel megyek közértbe, kerámiaképeket adok el Luccában, a kertben csillogó lámpafűzérel lesznek, és süteményeket sütök a vendégeimnek. Éjjel csend lesz, és látni fogom a csillagokat. Ez a terv. Juhéj!!!!

#olaszország #ingatlan #kert #Talán a vége eleje #08-07

[kepeslajoska]

Halló, itt a KSH igazgatósága. Mivel szolgálhatok?

Szevasz Áronkám. Hogy megy a munka?

Bocsáss meg főnök, csak most ismertem meg a hangodat. Hát dolgunk van elég.

Nagyon helyes, csak dolgozzatok. Most, hogy 10% alá szorítottam az inflációt, lenne még egy másik kérésem.

Legyen 8%, vagy inkább 6? Tudod jól, hogy mi mindig az igazat írjuk a jelentéseinkbe. Külön osztályt hoztunk létre erre, akik az illiberális matematikával képesek bebizonyítani, hogy holnap reggelre utolérjük Ausztriát. Ebben sok segítséget kapunk a Megafontól, meg a Nézőpont Intézettől.

Csak így tovább, nem véletlen kapod a többmilliós fizetést, sőt a VIP kórházban soron kívül kiveszik a vakbeledet is.

De hát főnök, és teljesen egészséges vagyok, már nincs is vakbelem.

Ne vitatkozz bameg, mert dühbe gurulok! Azt majd én mondom meg, hogy midet és miért veszik ki!

Értettem, érzem is, szúr itt jobboldalt.

Na ugye! Nem tudom, észrevetted-e, hogy vége a technikai recessziónak, már 0,9%-kal növekszik a GDP. Adunk majd Brüsszel pofájának!

Meg Gyurcsánynak.

Annak is. Szóval, az év végére ez legyen 4,99%!

Nem lesz az egy kicsit sok?

Mit szólnál egy gyors mandulaműtéthez?

Azt mondod főnök, hogy vége recessziónak, ugye?

Jó a felfogásod Ervin. Még ebben az évben statisztikailag beállítjuk az átlagkereseteket, meg az átlagnyugdíjat. Nehogy már az uniós libsik nevessenek a végén!

Minden világos vezérem. Szólok is a szakembereknek, hogy készítsék elő a legújabb számokat.

Ügyes vagy te Ervin fiam, nem véletlenül lettél te az igazgató. Ha így haladsz tovább, még alkotmánybíró is lehet belőled.

[szaller]

ázsiai filmjeim (430-436.) - 2023. november

430. Hunt (Lee Jung-jae) Dél-Korea Kitartóan próbálkozom, de a koreai blockbusterek egyáltalán nem jönnek be nekem. A rendező jó sok kavarást próbált előadni, a kelleténél nagyobb tempóban, ami szerintem a feszültség rovására ment. Volt itt belügyes-külügyes kommandók rivalizálása, észak- és dél-koreai ügynökök harca (amerikai, japán, és thaiföldi kiküldetés közben), diáklázadás, puccs, mindezt időben előre-hátra lépegetve. Mondjuk ez az én hibám is, de kellett vagy fél óra, mire meg tudtam különböztetni a főbb arcokat. Kár, hogy ebben a filmben is mindenki hatalmas tuskó volt. Nem is tudom, hogy az egész ország ilyen faragatlan, vagy csak a forgatókönyv-írónak ennyire futotta. Nekem nem ez jelenti a szórakozást.

431. Special Delivery (Dae-min Park) Dél-Korea Jelentem, ebben is túltolták az erőszak-métert, de szerencsére nem ez volt a film lényege. Zenében kicsit a Drive-ra hajazott, képi világában a Baby Driverre, sztoriban meg valamelyik Transporter (vagy Taxi?) filmre, csak többnyire hétköznapi autókkal.

432. Spring Tide (Tian-yi Yang) Kína Tian-yi, avagy Lina Yang a Longing for the Rain (#305) után egy újabb nő-központú történettel jelentkezett, és ezúttal sem csalódtam benne. Három generáció egy fedél alatt. Három nehéz sors, három nehéz egyéniség, három fantasztikus színésznő. Az elején az újságíró anyuka volt központban, aztán kiderült, hogy a lányát a nagymama neveli, és tapintani lehetett köztük a feszültséget a levegőben. A nagyi már az első mondatával jól bemutatkozott, és ahogy egyre több jelenetet kapott, szépen kibontakozott az elcseszett élete, ami lassan az unokáét is elkezdte mérgezni. Az ablakon kibámulós nagymonológért a rendezőnek és a színésznőnek is díjeső járna!

433. Broker (Kore-eda Hirokazu) Dél-Korea A rendező alapján azt hittem, hogy japán, aztán mégsem. Kicsit döcögősen indult, második nekifutásra jobban ment (kb. a középső egy óra), de a vége nagy hülyeség volt. Amúgy a kritikusok meg a fesztiválok közönsége nagyon zabálják Kore-eda filmjeit, de nekem valahogy túl laposak. Ebben a két rendőrnő szájbarágós narrációja különösen irritáló volt (meg az egész történetszáluk felesleges volt). Közben látom, hogy kimaradt a naplómból az elcserélt gyerekekről szóló Like Father, Like Son (nem voltam elájulva tőle, de ennél azért jobb volt). Akkor legyen az a 434.

435. Joy Ride (Adele Lim) USA Ez egy nagy-nagy-nagy katyvasz volt, sztereotipikus bevándorló klisékkel, meg azok totális ellenpólusával, trágár humorral, ami kínai csajoknak főleg nem állt jól, és értelmezhetetlen történetvezetéssel. Ezen már az se ront ha elszpojlerezem, hogy az örökbefogadott kínai lányról kiderül, hogy koreai. Addigra megszoktam a nívótlan humort, és majdnem megsajnáltam őt. Az viszont nagy meglepetésként ért, hogy a filmben felcsendült Griff One Night című dala. Na, őt nagyon bírom!

436. Yanagawa (Lu Zhang) Kína Slow cinema, ami akár jó is lehetne, de itt csak értelmetlen félmondatokat hallunk. Azért összeáll belőlük valami szerelmi háromszög-féle, de nem hiteles, hogy az a lány mit kedvelt a két fiútestvér közül bármelyiken is, illetve húsz év után, hogyan veszi fel a fonalat szinte azonnal az öcsivel (egyébként nem ő volt az, akivel akkoriban járt). Fun fact: Yoko Ono a címben megnevezett városban született. Ezt a rendező fontosnak tartotta beleszőni a mesébe, pedig a város - vagyis "Japán Velencéje" - enélkül is éppen elég varázslatos díszletül szolgált.

folyt. köv.

#ázsiai #film #lista #2023 #november

[drakvuf]

Házasodna a gazda VI/5: Cicák és csicskák

Anna gazdánál végre valami érdekes dolog is történik: megjelenik még egy macska.

A gazda megreggelizteti a fiúkákat, hogy legyen erejük a mai munkához. Javasolja nekik, hogy szellőztessék ki a jurtát, mert büdösek.

Elpanaszolja, hogy a klímaváltozás miatt lófasz esőt nem kap a veteményese és szar a termés, de a bevételkiesést rabszolgamunkával tervezi fedezni. Dani már azon agyal, hogyan tudná elkerülni a munkát. Arra számít, hogy ameddig a többiek a kertben dolgoznak, ő a gazdát veszi kezelésbe. Ő az az undi, középkorú faszi, akinek minden második mondata valahogy a szexre utal és emellett még csak nem is vicces. Nem véletlenül hagyta el a felesége.

Anna bedobja, hogy ő nem fog kezdeményezni, szóval a fiúkáknak kell majd randira hívnia. Gyuri megörül ennek, mert ő is konzervatív.

A gazda elmeséli, hogy milyen szarul rakta össze az öntözőrendszert és jó lenne, ha helyreraknák, ha már itt vannak. Attila az egyetlen ember, aki valamennyire is kompetens a kérdésben, mivel kertész. Át is veszi az irányítást.

Dani felcsapja a PUA kézikönyvét és lazán disszelgetni kezdi a nőt, hogy szarul szórta szét a tápszert a földön. Aztán azt hazudja, hogy nem szereti a paradicsomot, pont mint ahogy egy ismerősöm szokta.

Anna gazda beszopja a kamut és ad egyet neki. Természetesen ízlik a férfinek, sose evett ilyen jót. A kamerának megjegyzi, hogy mást is megkóstolna a gazdán. Öljetek meg, nem bírom. Dani továbbra is sikeresen kerüli a munkát és neki áll basztatni Gyurit, amiért túl jól halad.

Anna gazda valami alkatrészt akar venni és arra kéri az egyik kérőjét, hogy vigye el, mert az ő kocsija nem létezik éppen szar. Természetesen a legszarabb embert választja: Danit. József gazda előveszi a lányok leveleit, mert elbizonytalanodott, hogy minek hívta ide őket. Timi levele annyira erős, hogy elbőgi magát rajta, pont mint én az Aftersun végén.

Ebben a lelkileg instabil állapotban ugrik be a hölgyekhez. Elirigyelte Gergő gazda múltkori sikereit és minden nőtől kér egy-egy puszit. Miután végigment a csajokon, elnézést kér, amiért ekkora creep már kora reggel.

Ma sem ússzák meg a munkát a versenyzők. Szamócát fognak szedni. Ha elég összegyűlik a gazda elmegy a piacra vele és valakit magával visz. Nagy a tét.

Szedegetik a szamócákat, amikor Józsefnek eszébe jut, hogy bedugva hagyta a vasalót. Elhívja magával Timit, hogy kicsit jobban megismerje.

A gazda azt mondja, azért dobta be őket a mély vízbe, hogy minél előbb kiderüljön, ki az akinek ez az élet mégse jön be. Kézen fogva kíséri át a gazon a nőt, de miután átmásztak a dzsungelen, Timi nem engedi el a kezét.

József fel sem tudja fogni, hogy házasság előtt, hogy lehet ilyet csinálni. Azt mondja a nőnek, hogy ezzel vigyázni kell. Istennek nem tetszik. Timi megkérdezi, hogy tetszett neki az Aftersun vége. Józsi megint elsírja magát. Same Józsi, same.

A szamócaszedés közben Böbének minden baja lesz. Fáj a dereka, mindene viszket. Én is pont így szoktam érezni magam minden hétfő reggel, amikor leülök dolgozni. Hirtelen egy váratlan vendég toppan be a fóliába: Józsi fodrásza. Szamócát szeretne venni, de pont elkerülte a gazdát.

Sebaj, legalább lecsekkolja a faszi kérőit. Nem valami elégedett a felhozatallal, kapásból megfelezné őket. Visszaérkezik Józsi és úgy dönt Krisztit viszi el a piacra.

Végre megismerjük az utolsó gazdánkat, Kevint is. A 23 éves fiú Unterwartban, Ausztriában él.

Első versenyzőnk Krisztina, a 20 éves debreceni diák.

Bejön neki a fiú, főleg az, hogy magas. A gazdának szintén megtetszik a lány. Szép teste van. Kevin minden lánnyal lő egy közös képet egy régi polaroid kamerával.

Sütögetni kezdenek, hogy legyen mit enni, mire mindenki ideér. Megérkezik közben Dorina, a 18 éves diáklány. Bort hozott a gazdának, mert azt szereti.

Utána egyből érkezik Bernadett, a 29 éves pék.

Ezután egymás után toppannak be a hölgyek. Itt van egyből Luca vagy Rozi, a 22 éves kozmetikus tanuló.

Egyenesen a vágóhídról érkezik a 24 éves Roxána.

Vivien, a 20 éves ingatlanszakértő, aki elmondása szerint modellkedik és modellügynöksége is van.

Miközben érkeznek a csajok a többiek megbeszélik, hogy Kevin gazda pont olyan mint a bemutatkozó videójában. Szimpi. Petra, a 21 éves esztergomi modell a kutyájával és a cicájával érkezik.

A cicát Devilnek hívja, a kutyát Angelnek.

Devil meghalnék értek ❤️❤️❤️ Utána érkezik még egy gyerek. Zsuzsa, a 18 éves tanuló, aki a saját startupját építi. Képzelem.

Ezzel megérkezett mindenki. Jézus a tanítványai körében elfogyasztja az utolsó vacsorát.

Gergő gazda úgy érezte ideje bedobni a mély vízbe a kérőit.

Egy tehene nem rég lett megtermékenyítve és le kellene csekkolni, hogy sikeres volt-e a művelet. Erről úgy tudnak meggyőződni, hogy ha felnyúlnak a tehén seggébe és kitapogatják a méhét. Kírán kívül mindenki kicsit le van sokkolva. Ő szakmabeli és bár még nem csinált ilyet, látta már hogy megy. Kitapintja a méhét a tehénnek és meg van duzzadva. Jó hír: kis bocit vár.

Kíra nagyon boldog, mert miközben a tehén seggében turkálnak megfogják egymás kezét. Nincs is ennél romantikusabb. A lány után a többiek is sorban bedughatják a karjukat a tehén seggébe. Szandi szerint a gazda nagyon jó tanár és reméli másban is ilyen ügyesen mozog a keze. A vizsgálat után Gergő megkérdezi a lányokat, hogy tetszett a munka? Nagyon. Ezzel viszont nincs vége a napnak. Kimennek még a dinnyeföldre is traktorral. Kírát beülteti maga mellé, a többieket pedig az utánfutóra pakolja. Tizenévesen minden nyáron a dinnyeföldeken rohadtunk, szóval geci rossz emlékeket ébreszt bennem ez a jelenet.

Még rosszabbul leszek, amikor neki állnak smárolni a traktorban a többiek előtt.

Anita szerint ez várható volt, de azért azon kiakadnak a lányok, hogy Gergő ekkora ribi. Fanni bevallja, hogy tegnap vele is smárolt a fiú.

#tv #rtl #hogyvolt #házasodna a gazda