#barna szemek

[megtudommagyarazni]

Még tovább

A Mercedes Benznek minden bizonnyal az évszázad (XX.) üzlete volt az irak-iráni háború. Egyszerre szállított a két egymással háborúzó félnek. Évekig vittük le ezrével a Merciket, kisbuszt, furgont, kukásautót, utcaseprőt, teherautót, nyerges kamionokat, ponyvást, hűtőt minden létező felépítménnyel. 99 %-ban Benz, a maradék Magirus-Deutz, néhány Renault, MAN-t nem láttam. Ezt a melót akkoriban Z-zésnek hívták, az ovális rendszám után, ami Z-vel (Zoll) kezdődött, nem voltunk még igazi kamionosok, a járati sofőrök lenéztek, hiszen mi leadtuk a verdát Teheránban, vagy Bagdadban, és ültünk a repülőre. Teheránból Iranair a Mehrabadról, Boeing 747 jumbók, Frankfurtba, Stuttgartba, ritkán Bécsbe. Bagdadba egy Malév-gép jött értünk, TU-144 szerintem. de erre nem vennék sok és erös mérget. De azok közül sokan, akik ezt csinálták, lettek később a 80-as, 90-es 2000-es évek tapasztalt kamionosai. Izgalmas, kemény évek voltak, jó iskola.

Ott hagytam abba, hogy elindultam Urfától. Meleg nyár volt, a kopár hegyek között kegyetlenül tűzött a nap.

Akkor még nem voltak autópályák, Istanbul és a bolgár határ közt is csak a 90-es években épült. Rossz minőségű utakon közlekedtünk, lassan. Viransehiren és Cizrén keresztülérve fordultam délre, az iraki határ felé, Habur-Zakho.

Fura, mai napig álmomból felébresztve is vágom ezeket a határátkelő-párokat, 40 év távlatából: Gürbulak-Bazargan, Müllheim-Mulhouse, Arnoldstein-Tarvisio, Kapitan Andreevo-Kapikule, Cinovec-Zinnwald, Kehl-Strassbourg, Hendaye-Irún, stb, közben arra meg már nem emlékszem, hogy tegnapelőtt mit ebédeltem.

Habur még aznap megvolt, valami csoda folytán. Reggelre átértem Zakhoba, beálltam a vámplaccra, és vittem a papírokat a speditőrnek. Amíg készültek, sorba álltam az útlevelesnél. Akkor barna, ún. szolgálati passzportunk volt. Átvette az ember, enyhe undorral forgatta, pláne, mikor meglátta benne az iráni vízumot. Islamic Republic of Iran, na bazz. Egy laza mozdulattal kitépte az egész lapot, bepecsételt és visszadobta.

Több ilyen is történt, ezek után állt rá a HC, hogy két útlevél kell mindenkinek, egyik az iráni, másik az iraki vízumnak. Másnap reggel indultam. Moszul előtt jártam, mikor az útmenti bokrosból előugrott egy iraki katona, géppityuval a vállán, és hevesen integetett, hogy álljak meg. Történt ilyen mással is, úgy hívtuk, hogy fegyveres stoppolás. Nem lehetett tudni, hogy a frontról szökött-e, vagy épp hazamegy szabadságra. Mindenesetre megállni tanácsos volt, a Cinkotai úti HC telepen láttam már pár rendesen megszórt járatost.

Felkászálódott, elég szakadt volt, homokszínű, enyhén rongyos és nagyon koszos egyenruha, az izzadságtól itt-ott fehérre fakulva, erős szag, hetes borosta, nagyon fáradt vörös szemek. Előadta, hogy Faludzsába kell vinnem. Persze, aga, meg feleségül veszem a négy húgodat, és megyünk Riyadhba nászútra. Az arab valahogy sose ment, török-angol keveréknyelven társalogtunk. A török valahogy rámragadt, mai napig tudok folyékonyan beszélgetni a döneresekkel. Mondtam, hogy yok abi, wrong, bekamuztam, hogy Bagdad előtt várnak a katonai rendőrök, akik majd elvisznek az átadópontra. Ezután szétnézett, kiszolgálta magát, a kesztyűtartóban megtalálta a szalonnázó bicskámat, amit az érdi Nagy István bácsi készített, cseresznyefa nyéllel, azt eltette, aztán megnézte a felső ágyat, a táskámból kivett két alsógatyát, két tiszta trikót, eltette zsákjába. Aztán megtalálta az utolsó Globus rakottkáposztámat, amit Kőbányán, a Kőér utcában szoktunk venni, a konzervgyár “szépséghibás” boltjában. A (volt) bicskámmal kinyitotta, és azzal be is falta. Nagyokat nyeltem, de az ágyu csöve az ölében felém nézett. Genya voltam, és nem szóltam, hogy domus, azaz sertés. Majd elszámol vele Allah trónusa előtt.

Mindenesetre Kirkuk után, a nagy bagdadi kontroll előtt megállított,

addig csak szarfaszú mezei rendörök voltak a 20-40 km-enkénti barrikádoknál, akik szólni sem mertek egy zord frontkatonához, de Bagdad elött a Szaddam-gárdisták, akik nem szaroztak

és kiszállt, aztán eltünt a sivatagban, a szürkületben. Ezért gondolom, hogy vaj volt a fején. De hogy diszózsír a gyomrában, az tuti.

Következö részünk tartalmából: pauza, majd megírom, miért. kicsit össze kell szednem magam.

[iamdifferent1113]

Csak mi

Ahogy felnézett rám olyan más volt a tekintete. Azok a barna szemek teljesen elsötétültek a vágytól. Zavarbaejtően erotikus volt csupán ahogy engem nézett. Akkor jöttem rá, hogy ennél szerelmesebb sosem leszek.

#magyar tumblisok #gondolat #sajat #esti gondolat #sajatgondolat #neked #hiányzol #magyar tumblr #quotes #szeretlek #vágy

[vagyokolyannaiv]

Azt kérdezi mi az esetem.

Elgondolkozom, hiszen erre nagyon nehéz választ adni.

Talán a barna szemek. Szeretek elveszni a mélységükben, ahogy rám figyelnek miközben beszélek. A barna haj, hiszen mennyire gyönyörűen illeszkedik a szem színéhez. Jó, talán a legnagyobb gyengém a nagy feszes kar, annyira jókat lehet aludni rajta. Nem, nem kell a kidolgozott test, sokkal jobb hozzábújni egy husisabb hashoz.

Nem folytatom tovább.

A nagy kék szemeivel néz rám, a szőke fürtjei mögül. Kissé kínosan nevetgélve megjegyzi, hogy a következő találkozó előtt csak karozni fog.

Azt hiszem mindketten tudjuk, hogy nem lesz következő.

Hiszen egyszerűen csak leírtalak téged.

Tudja. Tudom.

[deafeningconnoisseurstranger]

Rivaldafény

Amikor a Keleti aluljáróban egy püffedt, vörös arcú, sárgás-ősz hajú, reggel nyolckor mámoros, ötvenes pasas, hosszas bámulás után megszólít és azt mondja, hogy "Ne haragudj! Annyira hasonlítasz az egyik barátnőmre, hirtelen azt hittem, Ő vagy.", elgondolkodik az ember, hogy valamit rosszul csinál. No, nem azért, mert bármi baj lenne a püffedt, vörös arcú, sárgás-ősz hajú, reggel nyolckor mámoros, ötvenes pasasokkal, vagy barátnőikkel, biztos vagyok benne, hogy csodás hölgyekkel van körülvéve, de vajon, első ránézésre más is azt gondolhatja rólam, hogy püffedt, vörös arcú, sárgás-ősz hajú, reggel nyolckor mámoros, ötvenes pasasok társaságában töltöm az időmet? Mondjuk, ha a pasas oldaláról közelítjük meg az esetet, jobban hangzik a történet: van egy magas, normál testalkatú, hosszú barna hajú, harminc körüli (a pontos számot életvitelem fenntarthatósága érdekében nem vallom be), kellemes arcú, általában jó illatú, vicces és intelligens barátnője, a többes számból akár azt is leszűrhetnénk, hogy több barátnője van, de mivel az előbb azt mondtam, hogy intelligens vagyok, tudnom illik, hogy nem feltétlenül "barátnő" az a barátnő, mert lehet az egy nőnemű barát is akár, de megengedem magamnak, és a fantáziámnak, hogy az Úr javára úgy ítéljem meg, több barátnőt tart talonban, amit kitűnő magabiztossága támaszt alá, hiszen a rush hour legintenzívebb pillanataiban is könnyedén megszólít egy egyértelműen morcosan ébredező irodai kényszermunkást. De saját történetének fénypontja mégiscsak a mindenki által leginkább elkapott tény a leírásban, miszerint reggel nyolc órakor már/még mámoros volt. Mondanám is, hogy "De jó neki!", ha nem épp arról próbálnám meggyőzni a világot, hogy nem úgy nézek ki, mint aki reggel nyolckor mámoros. Aztán lehet. Ugye, hát a gyors élet, a sok stressz, a kevés mozgás, ellenben sok ücsörgés a vadi új irodai székemben... Zavaromban csak annyi jött ki berekedt torkomon, hogy "Megtisztelő!" és mosolyogva továbbálltam, míg ő csodálattal bámult utánam. Utólag arra jöttem rá, hogy mindenki vágyik a hírnévre, elismerésre, hogy felismerjék az utcán és megszólítsák, csillogó szemekkel bámuljanak arcába, és mikor elsétál, letaglózva figyeljék, ahogy alakja a városi szmogtól homályos távolba vész. Ez volt az én pillanatom. A fel- és elismerés, a megszólítás, a csillogó szemek és a bámulás. Az én rivaldafényem, az első rajongóm, aki végül rájött, mégsem én vagyok az.

#budapest #mindennapok

[prodigalson-world]

Kettőség van bennem.

Mennék én de te visszatartasz, már megint....

Ahogy a gyermek dacolva, csapkodva mondja, hogy:" Ne, nem akarom!" Úgy én is ezt a fajta viselkedést tanúsítom. Lehet én is gyermek vagyok? Lehet csak gyermek lelkű ember ki tüskés kabátot húz a láva olvasztó melegben. Lehet az a kabát sok lesz, melegem lesz, és túl tüskés, hisz kitudja, ki akar majd engem megölellni újra, úgy mint az nap? Lehet túl reagálom és az a természet nem is olyan hideg mely oly ridegnek tűnt számomra, lehet egy jó dolog de néha elbújok a füst mögé, amit a tüdőm présel ki önnön magából, hisz erre utasítottam de engem ki, hogy ezeket a dolgokat csináljam? Előttem pajzs, hátam mögött szemek, így élem mindennapjaimat de miért? Miért kell így? Nem kell félni, hányszor mondom magamnak, hogy az ágy alatt nincsen szörny, csak tükör, látom magamban azt akitől félek, a szerelmet. Félek tőle hisz bántott, persze én mentem bele, hogy a rózsás udvaron lévő bimbók kihajtsanak és ki keltek, mert akartam, akartam, hogy az a bizonyos érintés elég mélyen legyen, testem legmélyén, talán lelkem mélyén is....

Bele nézek az emberek szemébe és látom, hogy látnak, elveszek a szeme bogarában és nem találok ki, minden szem szép de legszebb.... a legszebb az amelyik lát és érzem, ahogy simogat, végig a testemen. Lehet kék, barna vagy akár zöld.... nincs még egy szem pár mint azok akik látnak engem, és ez jó, asszem.... Látni foglak és ha meglátlak úgy akarok bele nézni a szemeidbe, hogy igen, én vagyok az, és remélem az ördög szemeit látod majd a szemeim helyén, vörös és fekete, néha néha már túlzottan véres. Bízok benne, hogy rám nézel egyszer, és akkor.... akkor minden rám lesz írva, hogy mennyire szánalmasnak tartalak, szégyen rám, hogy védtelek, szégyen rám, hogy küzdöttem érted olyan emberek ellen akik csak jót akartak, persze nem neked.... az csak én voltam mégis azt mondtad, hogy az ajtó ott....

Mindig mondtad, hogy nem érted, hogy lehet haragudni emberekre, miért szánni rá időt? Igazad volt, én bánom azt, hogy szántam rád időt, na de nem a haragból.... az most van, és igenis oda szúrók ahova fáj, mert nekem ez kell, és te már soha többet, nem akarlak látni mosolyogni, vagy szomorúnak látni, nem akarlak egyáltalán látni, szégyellem, hogy mit tettem érted.... és te mit tettél velem.... és te ezt nem szégyelled, pofátlanság, undorító viselkedés forma, szörnyű vagy, remélem tudod. Egészemből egy rész voltál de ezt a részt már levágtam és új nőtt, egy jobb én. Jobb, hisz nem vagy benne. Kedves voltam hozzád de ezek után ne reméljük, hogy az leszek.

After dark....

[imnotokbutitso]

Azok a barna szemek🥴

#love #girl #love quotes #magyar tumblr #tumblr #boy #szeretem #baszki #dako #iloveu #magyar tumblisok

[onmagamvagyoksblog]

Azok a szemek.. èdes istenem azok a barna szemek, ahogyan rám néznek, teljesen megőrjítenek

[tthisismyrevolution]

sajnálom,de kifejezni nem tudom,

azt aki vagyok, azt amit akarok

mondani neked, csak nem tudok

csak nézlek, s elveszem benned

azok a gyönyörű barna szemek

[aranysziv]

énekes madarak. cseresznyevirág szirmok. tavaszi esték. eső illatú hajnalok. tengerkék szemek. bűnös, barna szemek. méregzöld szemek. japán selyem. art deco. finom füst. a hold fénye. összefonódott ujjak. és hogy mivel kéri a kávéját? hát velem.

elterelte a figyelmemet, és amikor a monitor elsötétült, az államnál fogva oda irányította finoman a tekintetemet. pár másodperc után bevillant egy kép, amin én voltam, az egyik fotó, amit ő készített rólam korábban. aztán bevillant egy újabb kép, újra rólam, de mégse akartam hinni a szememnek. ott ültem az ölében, a kanapén voltunk, és csak néztem a számítógép felé, meg sem szólaltam. mind azok a képek voltak, ez volt a képernyőkímélője, ahogy folyamatosan úsztak be a fotók. ránéztem, ő mosolygott. azt kérdezte tőlem, hogy tetszik-e, én meg visszakérdeztem, hogy de miért én. azt mondta, hogy szeret rám nézni, meg rám gondolni. olyan könnyedén mondta, mintha nem lett volna súlya a szavaknak, pedig bennem voltak.

ez még akkor volt, amikor titok volt minden. nem sokkal ezután, egyik hétvégén áthívott engem és pár barátot ebédelni. mikor megérkeztünk, megmutatta a munkáit, amin épp akkor dolgozott, aztán leültünk a megterített étkezőben. órák is teltek el, mire mindent megettünk, isteni volt, és nagyon jót beszélgettünk közben, igazán klasszul sikerült az egész. utána visszamentünk a nappaliba, tett egy kis halk zenét és folytatódott a szieszta. egyszer csak a monitor elsötétült, és hát, a szívem azonnal hevesebben kezdett el dobogni, mert abban a pillanatban eszembe jutott, hogy milyen képek fognak nemcsak a mi, de a többiek szeme elé is tárulni. rámeredtem, a szemeim szinte szórták az SOS jelzéseket, de szerencsére időben kapcsolt. mire az első kép beúszhatott volna, rögtön az íróasztal elé állt, így senki nem láthatta azt, ami csak a miénk volt. emlékszem mekkorát sóhajtottam, és nevettünk, a többiek meg nem értették, hogy mi történt. valahogy sikerült kimagyaráznunk magunkat, bár biztosan gyanúsak lehettünk nekik.

ez az emlék volt az eszemben, ahogy mesélt a napjáról. a talpam a combján pihent, én félig feküdtem mellette, de nem bánta. beszéd közben egy darabig csak simogatta, majd meg is masszírozta, én pedig a kezét figyeltem és hallgattam, amit mondott - még ha gondolatban máshol is jártam. már egész sok idő telt el azóta, néha úgy meglepődök ezen. hátradöntöttem a fejem, becsuktam a szemem és csak élveztem az érintését, a hangját. szerintem mosolyogtam is. ez most így jó - ez dobogott bennem. végig simította a kezét vádlimon, egészen a térdhajlatomon át a combomig, felhúzta magát és odabújt hozzám, én pedig megöleltem. ez tényleg olyan szép. és tiszta. és egyszerű. a szomszédok néha nem feltétlenül gondolhatják ezt mondjuk, lehet utálnak is minket sokszor, de nekünk attól még nagyon is az.

a kapcsolatok akkor működnek, ha az emberek azt szeretnék, hogy működjenek. nem kell ezt bonyolítani. sokszor összekuszálom belül az érzéseket, és igazából saját magamnak nehezítek meg helyzeteket, amik valójában nagyon is könnyűek. de próbálok erről leszokni. sokszor meg nincs mit tenni, tényleg a szívem hívó szava az, amivel olykor nem bír el a test vagy az ész. erről már írtam is. sokszor. de ezek a pillanatok, amikor hiányzik nekem, azon a tényen soha nem fognak változtatni, hogy el kellett egymást engednünk. és most nagyon hálás vagyok ezért. ami van. szerencsés vagyok, tudom jól. nagyon féltem attól, hogy olyanná válok, mint ő, ezt mondtam akkoriban folyton a pszichológusnak is, hogy nem akarok olyan lenni, mint ő. szörnyeteg. hogy úgy akarok gyógyulni, hogy ne váljak azzá közben. és az elején nem értette. tudtam, hogy nem érti, láttam rajta. ugyanaz volt, mint szokott lenni, ő is más nyelvet beszél, és fogalma sem volt, hogy értettem ezt. aztán idővel, amikor egyre több mindent elmeséltem, akkor szép lassan megértette. sokat beszéltünk erről, talán a legtöbbet. és már nem félek. mert ha egyszer meglenne a lehetőségem úgy bánni vele, ahogy ő bánt velem, én azonnal sarkonfordulnék. egy szó nélkül elsétálnék. efelől semmi kétségem. és tudom, hogy honnan jövök. hogy ez mekkora út volt, hogy ide eljussak. hogy kimondhatom: nem félek. és biztos vagyok. jó érzés. nagyon jó.

nagyon sok oka volt arra, hogy maradjon, de ő mégis elment. újra és újra. nekem nagyon sok okom volt elmenni, mégis maradtam. mindig. nem tudom, hogy miért gondoltam azt akkoriban, hogy máson, hogy azon van a hangsúly, hogy "de visszajött". mintha számított volna. mintha bármi más lett volna tőle. mintha ő más lett volna tőle. miközben ugyanúgy elvett belőlem. újra és újra. minden egyes otthagyással. és kár volt. és van különbség. nagyon nagy különbség.

láttam egy balesetet. konkrétan mellettem történt, ahogy sétáltam haza éjszaka az edzőteremből. egy kocsi elhajtott egy motoros mellett, ketten ültek rajta, és elsodorta őket - nyilván, az autós seggfej volt és tovább ment. a motorosok leestek a villamos sínekre, még csúsztak is, azóta is hallom, ahogy a vas megkondult, majd a csúszás miatt az a fura, süvítő hang töltötte meg az utcát. és a villamos jött, nagyon gyorsan jött, épp velem szemben, és minden másodperc számított, én nem is gondolkoztam, csak lerohantam az úttestre a kocsik elé integetni a sofőrnek, hogy álljon meg, azonnal álljon meg. fékezett, amennyire csak tudott, és pár méterrel a motorosok mögött meg tudott állni. odarohantam utána hozzájuk, hogy jól vannak-e, nagyon hülyén estek, félig rájuk a motor, és alatta voltak, félig nem, próbáltam felemelni róluk, de csak segítséggel sikerült, túl nehéz volt. felhúztuk őket is, addigra páran odajöttek, és négyen toltuk le a sínekről a motort, és segítettünk nekik a járdára menni. kisebb sérülésekkel megúszták, de lehetett volna sokkal nagyobb bajuk is. az eséstől is és a villamos miatt is. amikor elmeséltem neki, hogy mi sokkolt ennyire, nem azon aggódott, hogy vajon a motorosok jól vannak-e, hanem hogy akár én is megsérülhettem volna. kiszaladtam a kocsik elé, az úttestre, és tudja, hogy ez a lélekjelenlét volt, hogy cselekedni akartam, nem számított semmi, és hogy ki tudja, hogy a villamos az éjszaka közepén meglátta-e volna őket időben, hogy ott fekszenek a síneken, de ilyet soha többé ne csináljak, ezt mondta. odahúzott magához. értem aggódott. annyira idegen volt ez. ahogy ölelt, ezen kattogtam, hogy ez meg mit jelent, én most mit érzek. annyira sokkolt a baleset is, ez is, hogy össze voltam zavarodva. szorosan fogott, szinte ő tartott, és egyszer csak úgy éreztem, hogy elengedhetem magam. nincs több baj.

sok minden van bennem. sok mindenki. sokféle. sokszor. álmodok is mindenfélét. néha olyan nyelveken beszélek bennük, amit nem is értek. erre azért nehéz válaszokat találni. vagyis hát leginkább időigényes. de most kérem a kókuszreszeléket és az áfonyát, hogy még szebb legyen. egy darabig úgyis ez lesz az utolsó. nincs mit mondanom. de majd lesz.

[miniatureballoonstranger]

A melegszendvics

Mikor Lilla odaér a kör alakú, a vasúti pénztárakat magába záró gombához a Déli pályaudvar üvegezett, szűrke kövekkel burkolt első emeletére, a sor már majdnem a peronokig ér. Két pénztárnál és pénztárosnál sosem dolgozik több a legnagyobb forgalomban sem. A MÁV jelszava: ha akarsz jegyet, menj ki órákkal az utazás előtt, akkor van esélyed, hogy meg tudd váltani a vonat indulásáig.

Miközben vár a sorára, a kalitka túloldalán levő újságost nézi. Pici, törékeny, szemüveges szürke hajú nő. Nyári vászonnadrág és piros póló van rajta, akkurátusan pakolgatja az újságokat a pulton. Ahogy így bámulja, rájön, hogy pont ilyen nagyit akar magának. Néha, amikor vásárol nála egy-két újságot, beszélgetnek.

Halkan beszél a néni, tömören, velősen fogalmaz. Amit mond, az beleég az ember agyába. A múltkor Lilla azt fejtegette, hogy mennyire kevés pénz manapság 500 forint egy hétvégi balatoni kiruccanásra. A néni csak mosolygott és annyit mondott:

- Egy lófasz és esti fény. Nem kevés az. A vasútállomások büféjében sajtos, sonkás, erőspaprikás melegszendvicset lehet kapni. Az kitart reggeltől estig.

Ezen akkor elgondolkodott Lilla, és azóta is csak az állomások büféjében eszik. És tényleg ki lehet jönni így a pénzből.

Most, ahogy figyeli a nénit, az idős asszony egyszer csak felnéz az újságok pakolásából, a szemüvegén keresztül érzelemmentesen pont a lányra mered. Tétován int neki Lilla, a néni vissza, biztató mosoly ül ki az arcára. Olyan, mintha azt mondaná, hogy „jó utat”.

Mire megveszi a jegyét, alig marad pár perc a vonat indulásáig, nincs idő a beszélgetésre.

Felugrik a vagonba, és két, tyúkokkal teli ketrec és két szatyor kukoricadara között ücsörgő kendős, nagyszoknyás kofa mellett meglát egy fél farpofányi üres sávot. Nem lehet megállapítani a nők korát, mert a kendő és a népviselet a koruktól függetlenül öregnek láttatja őket. Ahogy nézi őket arra gondol, hogy már csak a kakas, a lúd, a malac és a tehén hiányzik, és a vagon máris átalakulna egy büdös tanyává.

A nyári meleg beszorul a vonatba, így még elviselhetetlenebb az állatok bűze. Ahogy forognak a tyúkok a ketrecben, hol a tolluk repül ki a fonatok között, hol pedig hallani, hogy hátul kieresztik az elől betermelt darát. A szag ekkor még elviselhetetlenebbé válik, de láthatóan ez egyáltalán nem zavarja a kofákat.

Mindegy, legalább van helye, és ahogy elnézi a két kortalan nőt, nagy valószínűséggel már Kápolnásnyék magasságában úgyis le fognak szállni. Jobb ez így, mintha egy olyan vagonban tudott volna leülni, ahol dohányoznak. A füstöt utálja.

Elindul a vonat és a két kofa tényleg leszáll nagy kotkodácsolás közepette alig fél óra után Kápolnásnyéknél. Helyüket átveszi egy család.

Ők legalább nem kotkodácsolnak és nincs kukoricaszaguk. A férfin fehér nylon ing és műszálas barna hosszú nadrág feszül. A lyukacsos szandáljából kikandikál a lábujja. A nő kontyba rendezett haja alól fekete tussal kihúzott szemek pislognak. A kartonanyagból készült virágos tunikáján látszik, hogy nemrég vette a Luxus Áruházban. A két fiún kék rövidnadrág és sárga póló feszül, és az apjukhoz hasonló szandálban tipegnek. Mind a ketten folyamatosan kérdeznek a Balatonról, az időjárásról, a szállásról. A szülők pedig próbálnak türelmesen válaszolni.  A legtöbbször az „ott vagyunk már?” kérdés hangzik el a két nyughatatlan kiscsávótól. Nem bírnak egyhelyben maradni, már szétrúgták Lilla térdét, ahogy forognak az ülésen, amikor hol feltérdelnek, hol visszaülnek a seggükre.  

Végül Siófoknál leszáll az „ott vagyunk már?” család. Lillának Balatonföldvárig szól a jegye. Ott várja a barátnője, aki már lefoglalta a szokásos kis szobájukat.

Nem túl nagy és nem is mondható modernnek a szállásuk. Lambériával burkolták be az összes falát, még a plafont is. Ódon, a ’70-es évek avitt dohszagát magába záró, nagy gombos szekrényeket zsúfoltak bele. Két ágy, egyszerű asztal két kárpitozott székkel várja, hogy valaki használatba vegye őket. Egy mosdó van csak a szobában, a fürdőszoba és a vécé a folyosó végén.

Mikor Lilla belép a szobába, iszonyatos rendetlenség tárul a szeme elé. Négy pár cipő szanaszét a szoba különböző pontjain, az asztal és a székek alá is jut belőlük. Rózsaszínű bugyi lóg a szekrény gombján, vizes fürdőruha a földön összegyűrve. Nadrágok, szoknyák az ágyakon.

- Ági, hol vagy? – üvölt fel.

Egyszer csak nyílik a szobaajtó és megjelenik Ági.

- Helló, nem tudtam, hogy mikor jössz – mondja.

- Helló, baszki, mi ez a rendetlenség? Olyan, mintha atomtámadás érte volna a szobát. Csinálj rendet! – mondja ingerülten.

- Jól van, na – mondja Ági – csak ketten vagyunk, most mi a gondod?

- Az, hogy a táskámat nem tudom lerakni, akkora a rendetlenség – válaszolja már kevésbé ingerülten Lilla.

A lefekvés idejére végül a helyükre kerülnek a ruhák, cipők a dohszagú szekrényben. A fürdőruha a fregolin várja a jobb sorsát, de leginkább a Balaton vizét.

A reggeli ébredés után már miden simán megy. Összeszokott párosként keringőznek a szobába. Az évek alatt kialakult, hogy Lilla mos fogat először, majd Ági következik. Eldöntik, hogy most sortban és pólóban mennek a strandra, és este is ebben a szerelésben buliznak majd.

Ahogy becsapódik mögöttük a szállásuk ajtaja, az irányt rögtön a vasútállomás büféje felé veszik, ahol a sajtos, sonkás, erős paprikás melegszendvicseket tolják egy kávé kíséretében. Csak az után jöhet a siófoki strand.

Egész nap döglés. Aztán kicsi pancsolás és döglés. Víz, döglés, víz, döglés. Aztán este jön a diszkó.

Este, amikor leülnek a bárpulthoz, rögtön két srác kerül elő. Az egyik magas, barna és sportos. Pólóban, farmerben feszít. A másik szőke, kicsit testesebb, és köldökig kigombolt pálmafás ingben és farmerben riszálja magát. Táncolni hívják a lányokat. Nem is tolják rosszul, kicsit rongylábasok.  

A diszkógömb reggel ötig forog, addig isznak és táncolnak. A lányok az első vonattal mennek vissza Balatonföldvárra. Dél után a függönyön keresztül beszűrődő napsugarak piszkálják fel a szúrós, könyörtelen csápjaikkal a bulizós párost. Kicsi, másnapos lődörgés után fogmosás, zuhanyzás és irány az állomás, ahol már várja őket a melegszendvics.

Ahogy kilépnek a házból a legnagyobb meglepetésre ott találják Ági pasiját. Nem szól semmit, csak kézen fogja a barátnőjét és elindul vele földvári strand felé. A meglepetéstől a lányok el sem búcsúznak egymástól, Lilla egyedül megy az állomásra a sonkás szendvicsért. Már ott várja a pulton a kaja és egy kávé. Ahogy végez szinte rögtön jön a siófoki vonat, fél óra alatt kint van megint a strandon.

Döglés, víz, úszás, pancsolás. Döglés, víz, úszás, pancsolás.

Valahogy eltelik az aranyba és szélbe burkolódzó, lángos és sült halszagban úszó délután. Megérkezik az este. Irány a diszkó. Ezúttal egyedül vág neki a táncos-piás éjszakának. Jól érzi magát így is. Mindenki kedves, van, aki fizet neki egy italt, más felkéri lassúzni.

Egyszer csak előkerül a barna srác. Ma is farmer van rajta csak egy másik pólóval. Jó az illata. Nemrég kezdték árulni a boltokban az öreg fűszert, ennek az arcszesznek az édeskés szaga mindig leveszi Lillát a lábáról. Megfoghatatlan, éteri keveréket, a nyár illatát kotyvasztották ki benne. A barna srác felkéri táncolni.

A diszkógömb megint öt óráig forog. Akkor a lány elköszön és irány az állomás. Szinte percre pontosan ugyanakkor ér a szállásukra, mint előző reggel. Most annyi a különbség, hogy egyedül van.

Dél után a napsugarak keltik fel a szúrós csápjaikkal, tüsszögésig birizgálják az orrát.

Kicsit kótyagos még, de jóleső érzés fogja el, amikor visszagondol az éjszakára. Felöltözik, és ahogy kilép a házból egy ismerős alakot pillant meg, és megcsapja az orrát a nyár illata. A barna srác odalép és egy sonkás melegszendvicset nyújt a lány felé, majd azt mondja:

- Ez a legjobb kaja a világon. Nagyanyám is mindig azt mondja, hogy a vasútállomáson kapható sonkás, sajtos, erőspaprikás melegszendvicsnél nincs jobb.  

- És hol maradt a kávé? – kérdezi Lilla.

- Majd a strandon kapsz egyet – jön a válasz.

- Egy lófasz és esti fény. Kávé nélkül nem tudok eljutni a strandig – mondja röhögve, és elindulnak az állomás felé.

A strandon aztán ugyanaz a ritmus, döglés, víz, úszás, pancsolás. Most annyi a különbség, hogy az újságárusnál vesz magának Lilla egy Nők Lapját, majd a sráccal vízibiciklit bérelnek. Tekerik a pedált, gyök kettővel hasítják az alattuk fodrozódó vizet. A hattyúk tisztes távolságban elúsznak mellettük, néha oda is sziszegnek, mert vigyáznak, nehogy emberi kéz érintse a tiszta fehér tollukat. Az ormótlan szerkezettel kerülgetik a feltartott fejű úszókat, akik épphogy fent tudják tartani magukat a vízen ezzel idétlen mellúszással.

Tesznek néhány kört a part mentén, és szép csendben eltelik a délután, majd jön az este. 

Ketten indulnak a diszkó felé, amikor a bejáratnál meglátják a sírástól maszatos arcú Ágit. Kétségbeesetten int Lillának, aki odalép hozzá.

- Mi történt – kérdezi.

- A rohadék lebukott, megcsalt – mondja Ági.

- Szard le, tök helyes srácok vannak itt a dizsiben, majd találsz másikat – vigasztalja Lilla.

- Igen, persze, de azt hittem, hogy szeret. Szar volt így pofára esni – válaszolja Ági.

Ekkor a srác odalép, és szó nélkül megfogja mind a kettőjük kezét. Vezeti őket feltartott kézzel, mint a dívákat, egyenesen a táncparkettre. Majd elkezd hol az egyikkel, hol a másikkal táncolni. Oldódik a feszültség. A karok, lábak néha összeérnek, de nincs benne semmi agresszív nyomulás. A lányok most királynőnek érzik maguk. Felséges, éteri lénynek, akiket a tenyerén hordoz a jóság és a kedvesség. Soha ennyi odafigyelést nem kaptak senkitől.

Másnap ötig tart a tánc. Majd a szállás helyett az állomásra mennek, mert kezdődik a meló reggel nyolckor Pesten. Kell az 500 forint a következő hétvégékre.

Lilla búcsúzáskor megpaskolja a fiú hátát az összetekert Nők Lapjával. Az újság címlapjáról értetlenül bámul a fabulonos Ági, és a gyűrődéstől olyan a szeme, mintha bandzsítana. 

Nem beszélnek meg semmit. A következő hétvégét majd kihullámozza az univerzum.   

#writers and poets #female writers #novel #sandwich #balaton

[88725l]

Látok a szemedben egyfajta fájdalmat. Ez a fájdalom olyannak tűnik, ami rég óta veled van és az idő alatt társaddá vált. Ez a néma fájdalom. Nem követi szó csak a barna tekinteted, ami sokat mond, de még is mozdulatlan, üres. Kisebb félelem kezeidben, meghátrálva kapaszkodsz magadba. Félsz attól, hogy bármelyik pillanatban rosszat tehetsz ezért nem mész előre se hátra, csak egyhelyben állsz.

Szavaid őszinték. Szemeid egyetemben mozdulnak ajkaiddal. Az egyetlen el nem engedett fájdalom mi lelkeden ül. Nem kell társadként hordozni életed végéig. Engedd, hogy azok a szemek csillogjanak és szomorú emléked végleg elmenjen.

[dalszoveg-planet]

Azokba a barna szemekbe nézve Azt hittem megtaláltam önmagam

The Neighbourhood - Tobacco Sunburst

#dal #dalszöveg #dalszövegek #magyar #magyarul #the neighbourhood #barna szemek #szemek #tekintet #önismeret

[musicismydrog]

még mindig fogalmam sincs arról, amit magyaráztál

végig a két szép szemed néztem és az járt a fejemben miért csinálod ezt velem

#tekintet #magyar #saját gondolat #saját #miért #miért kell ezt #nagyon nehéz #szeretlek #beléd szerettem #szemek #csillogó szemek #barna #barna szemek #göndör #nem tudom #segítség #fogalmam sincs #nem vagyok normális #nem bírom ki #meg akarlak ölelni #meg akarlak csókolni

[wh-52-lien]

mert te vagy a mindenem

#hianyzol #love #szerelem #szomoru #emberek #szeretet #szeretet hiany #love quotes #szeretlek #barna szemek

[lonelysoul235]

Hiányzik ahogy mélyen a szemembe néztél..egykor régen.

#talán szeretlek #szeretlek #nagyon hiányzol #hiányzol #hiányzik #barna szemek #szemkontaktus #mélyszemkontaktus #viszonzatlan szerelem #fontos vagy

[a-belso-suttog]

Előtted nem tartottam a barna szemet különlegesnek, csak olyan átlagosnak. Majd egyszer rám néztél velük, s leromboltad bennem a világot, hmm teljesen elvarázsolt a tekinteted...

#sajatidezet #magyar tumblr #a belso suttog #szeretem #szemek #csillogó szemek #barna szemek #különlegesség #átlagosság #beléd estem #megtetszett #szerelembe esni #szerelem #szeretlek