dasgelebtenichts
dekadencia
majdnem igazán nagy titkok
52 posts
Don't wanna be here? Send us removal request.
Last Seen Blogs
ahmetbilgin-53
İsimsiz
jepanseparfois-blog
Je panse parfois.
aadhyarathi
Untitled
rayearthdudette
Jellyfish Queen
juniorsinglemummy
Untitled
Text
"- Az Istenre okvetlenül szükség van, így hát lennie kell. De én tudom, hogy nincs, és nem is lehet. Hát nem érted, hogy az ember két ilyen gondolattal nem maradhat életben?"
Dosztojevszkij: Ördögök
0 notes
Text
azok a jó öreg társadalmi elvárások
nem. az amit csinálok nem jó. pontatlan, ügyetlen, természetellenes.
az elmúlt időben elkezdtem magam teljesen a társadalmi elvárások szerint formálni, és már most olyan feszültségben élem az életem, mint még soha. vannak elvárások, amikhez genetika kell, én meg mintha felül próbálnám ezt írni. minden porcikám megállásért könyörög, eleget sanyargattam a testem és a lelkem is, mostmár szörnyű behatároltságban és fixációkban teljesedik ki az egész lényem. úgy érzem magam, mint egy merev fémszerkezet, korlátol a saját fizikai és elvek alapján megépített valóm.
egyébként morális nihilista vagyok. furcsa képzeteim vannak, gondolataim, hogy lehetne kitörni ebből a mostani karótnyelt szerepből. valamit kiöltem magamból. nem tudom, vissza tudom-e kapni. mégis, minél szilárdabbak a kényszereim, annál jobb eredményt érek el. ünnepelnek, gratulálnak az emberek, de mire fel? kioltottam magamat. amilyen hamar lehet, fel akarok oldódni.
most jutott eszembe, hogy régen sírtam már igazán mélyen. pedig gomolyog, duzzad a káosz, döngeti a mellkasomat, és attól tartok, szétesek, megreped a porcelánbaba, megreped a vigyorgó maszk, megreped az a dolog, aminek gondolom magam. hazugság vagyok. nincs többé személyiségem, kiüresítettem magamban minden szót, minden jelentést, elvetettem magamat, és egy tok lettem.
egyre furcsább dolgokat produkál az életem minden új évadban, de ez az évad is szörnyű, csak máshogy, mint az előzők.
és tudom, hogy miért; a rohadt anorexia miatt. ha az orvossal sikerül is fizikai állapotot stabilizálni, ez a fajta gondolkodás hosszú távon felemészt. nincs másom. csak ez a kurva rendszer, de ez hiába köt gúzsba, megvéd. talán újra veszélyesen akarok élni, de nem úgy veszélyesen, mint most. most annyi az össz-veszély a mindennapjaimban, hogy mikor adja fel végleg a testem. nem vagyok messze tőle, a biológia tanárom már magasabb bmi-re is azt mondta, hogy élettel összeegyeztethetlen.
megőrülök. de mivel ez az őrület nem őrjöngéssel, halucinácókkal vagy érzékcsalódásokkal és abszurdummal jár, nem tűnik egyáltalán őrületnek.
na inkább megyek, eszek egy kis csokit, és akkor hirtelen meg is lesz oldva az evészavarom.
2023. március 31.
0 notes
Text
megbetegedtem. és mostmár alkoholt kell innom, hogy fájdalmat csillapítsak.
megrettentem a szavaktól, könyveket égetek el és én sütkérezek a lángokban, vigyorgok pedig súlyos pillér, vasbeton regnál bennem.
mint tűz felé lógatott kürtőskalács duzzad meg a levegő az illattól, de én nem érzem, teljesen belebetegedtem a rugalmatlanságba.
merevségbe fűzte a színeket valami, és innentől félember vagyok.
elhagytam felem és félek a rózsától, félek a csodát gennyező, sebes pirkadattól.
félek kiteríteni agyam, mint térkép, amin bejelelölhető a feketéllő szénbánya.
minden ez a test - és az ellenszenvem irányába- ami a gondot okozta. korlátoz és nem engedi szemeim itatni a februári lebukó nap ezüstgejzírjeiből. pengők forognak a markomban, azokat dobálom kitalált szökőkutakba, azt kívánva, hogy ne legyek többé színvak. színeket beszélek és magyarázok olyan formákba, pacákba amikben az ég világon semmi nincs. remegek, és idegszálaim eltaszítják maguktól mindazt, ami megfoghatatlan, értelmezhetetlen és régen minden éjjel vérengző hadseregként rohanta le megfáradt józan eszemet. mostmár csak az anyagot tudom érzékelni, ami mögötte van, csak logikai rendszerek. nem akartam megőrülni.
helyette magamat őrjítettem meg és vontam agymosás alá. mostmár a tudatom tiszta - tiszta, és dünnyög benne a hiány.
rendszereket igyekszik keresni az agyam, magyarázatot, nem képeket.
ideges vagyok, neurotikus. szürkén, mint mindenki más. elkorhadt az érzékem a másvilághoz, az ihlethez, a versekhez.
2023. március 31.
1 note
·
View note
Text
"Csakis őt hagyom itt... Szerettem volna itthagyni másokat is, mindenkit... de nincs kit, soha nem volt senkim... Sokat akartam tenni, megvolt hozzá a jogom... Ó, de sok mindent akartam! És most nem akarok semmit, semmit sem akarok akarni, megfogadtam, hogy ezentúl nem akarok semmit; keressék, csak keressék az igazságot mások, nélkülem! Igen, kaján a természet! Hát miért, miért teremt egészen kiváló lényeket - kapott nagy hévvel a saját gondolatán -, csak azért, hogy aztán kajánul kinevesse őket?"
- Dosztojevszkij: A félkegyelmű 301-302. oldal
1 note
·
View note
Text
nincs semmim ezen kívül a fájdalmon kívül: minden jó ebből gyökerezik, minden szép, amit alkotok, minden "nemes" cselekedetem. ez hajt, ez inspirál, és egyben ez is késztet megadásra. nem szeretek ebben a világban élni, sosem szerettem.
tegnap éjszaka megint felriadtam, és azt hittem, meghalok. rettegtem.
viszont meg kell halnom. hiába rettegek az öngyilkosságtól, egyszerűen nincsen más járható út. nekem csak az írás van, az egyetlen dolog, amiért élek (hiszen a félelem csak gátol tervemben). nem akarok meghalni, viszont élni sem tudok tovább.
2021. június 15.
0 notes
Text
végül nem öltem meg magam.
még el kell végeznem bizonyos dolgokat, de úgy gondolom, nem leszek itt túl sokáig. a szégyen bennem hihetetlen mértékű, mert kijelentem így, viszont egyszerűen nem szeretek élni. a világban, társadalomban nem tudok és nem is akarok normális emberként működni. nekem nem éri meg.
írogatok. elütöm az időt. cigit kunyerálok. végeláthatatlan stagnálás, értelmetlen teendők, egy életút, amit sosem akartam.
nincs szükségem terapeutára, gyógyszerre, vagy ,,gyógyulásra". ez vagyok én, ennyi az egész számomra.
2021. május 21.
1 note
·
View note
Text
nem bírok felkelni reggel, nem bírok funkcionálni, mégis nevetnem kell és mosolyognom, terveket kell alkotnom, mintha lenne rá időm megvalósítanom.
odaadtam a közös szekrényünk kulcsát az osztálytársamnak. nemsokára befejezem a feljegyzéseket, és holnap elmegyek altatót venni. össze kell szednem még a teendőimet, és elrendezni őket.
nincs már sok mindent mondanom. író akartam lenni, és költő, de nem mindenkinek sikerülhetnek az elképzelései, ezzel nincs semmi probléma. viszont képtelen vagyok a szüleim elé állni, egyszerűen ez a szégyen a legszörnyűbb. lehetséges, hogy megmondom nekik, most hétvégén nem megyek haza. kevesebb, mint két hét múlva felsőfokú nyelvvizsgát kellene tennem, de nem menne.
ha sikerül, sírni fognak, és okolni magukat, hiába leírom, hogy erre semmi szükség, és tőlük független ez a döntésem. ha nem, a megaláztatás miatt nem fogok többé a szemük elé kerülni.
félek, viszont nem a haláltól, hanem a következményeitől. ezzel elkerülhetetlen szégyent fogok hozni mindenkire körülöttem, legfőképpen a családomra, és azokra, akik megbíztak bennem. gyűlölni fognak engem. másrészt sokkal kevesebb kétség között távozhatnék, ha nem írnék. mert így volt egy látszólagos értelme az életemnek, amihez sajnos kötődök.
rövid életem során leginkább a megaláztatástól rettegtem, de egyszerűen nincs más lehetőség, nem lehet találni semmit, amiért tovább tudnék maradni. nem megy az írás se a rajzolás többé, és a társadalomba képtelen vagyok beilleszkedni, képtelen vagyok egy mindennapi ember életét élni.
nem baj. valakinek ilyennek is kell lennie
2021. május 13.
0 notes
Text
hamarosan itt a rövid ujjú felsős idő, viszont én nem fogok tudni olyat hordani, mert a bőröm úgy döntött, nem akarja begyógyítani az égetéseket.
tele van a bal karom random foltokkal, amiknek elvileg mostanra el kellett volna már múlniuk. leginkább akkor láthatóak, amikor fázok (mondjuk szinte mindig fázok), vagy ha valami külső hőmérséklet változás éri.
és nem is értem, a nagyrészük másodfokú volt, talán egy-kettő harmadfokú, már meg kellett volna gyógyulniuk.
na mindegy... living my best life
2021. április 28.
0 notes
Text
ouch
meg akarom ölni magam, és meg is fogom. viszont utánanéztem, és nagyon kis eséllyel sikeresek az olyan kísérletek, amik nekem szóba jöhettek volna. ez még magában nem is a világ vége, mert újra lehet próbálkozni, csak ha elbuksz, akkor talán maradandó sérüléseket és agykárosodást is szerezhetsz, ami nem tetszik. nem méginkább megkeseríteni akarom az életemet, hanem véget vetni annak.
utálom... most nem tudom, mihez kezdjek, és elég dühös vagyok emiatt.
2020. április 20.
0 notes
Text
öngyilkos leszek.
még nem most, ki kell adnom először a könyvemet, de nem látom más lefolyását a jövőmnek. az írásért élek, és nincs más lényege ittlétemnek. utálom az életemet, nem szeretnék ebben a világban, társadalomban maradni. ráadásul dolgoznom kell, hogy életben maradjak, amit nem tudok, a nyomorult életemért meg főként nem akarok megtenni. nincsen az anyagi világban olyasmi, amiért 70-80 évig, de akár 30-40 évig érdemes lenne rabszolgaként szenvedni, főleg nem egy középosztálybeli, munkás életben, amiből kitörni sem tudok.
nem értem, hogy tudja annyi ember elfogadni ezt a helyzetet.
azt hiszem, nincs mit mondanom ezzel kapcsolatban. ecsetelhetném, és részletesen leírhatnám, mi okból jutottam erre a döntésre, viszont röviden nem érzem jól magam a világban, az emberek között, a testemben, az életemben, és mivel átlátok bizonyos dolgokat, amit mások nem, ez sosem fog megváltozni. boldogtalan vagyok, nem ismerem a szeretet és a teljesség érzését. körülöttem sokan nem így vannak ezzel, és dühösek lesznek rám, de mindenkinek el kell fogadnia embertársaik múlandóságát. engem nem érdekel, kit bántok meg, senki szeretete, barátsága vagy haragja és szomorúsága nem ér annyit, hogy tovább keserítsem és húzzam ezt az egész szerencsétlenséget. nem érdekel, halottan úgysem kell már szembenéznem az emberek irracionális érzéseivel.
2021. április 13.
0 notes
Text
talán sosem szántak emberinek.
most azt hiszem, miután annyit beszéltem az "életem igazságáról", itt az ideje megosztanom.
már nyolc éves korom óta vannak öngyilkos gondolataim, és egészen öt éves koromtól kezdve beteges megszállottságom a halállal. így ez nem itt kezdődött. talán nem is az a legfontosabb, hogyan is kezdődött minden, vagy mi formált olyanná, amilyen lettem.
ez egy végtelenül egyszerű dolog; nem találtam soha a helyem a világban, a társadalomban és az emberek között a természetemből kifolyólag. és nem is fogom, hiszen nekem nem érnek annyit ők és az ostoba életük, hogy méginkább tovább torzítva a szélhámosságomat, egy olyan korcs sorssal éljek, ami már a születésem óta helytelen. mint mondtam korábban, nekem nem számítanak az emberek, és ezt a legkevesebb ellenszenvvel értem. szinte mindenki a környezetemben szeret engem, de én nem érzek eféle kötődést senki iránt. nem tudom elmagyarázni a helyzetemet, hiszen olyan, mintha egy vakon született embertől kérdeznék, szép-e szerinte a kék szín. részletesebben én se tudok ezzel kapcsolatban mit mondani: nem ismerem a szeretet érzését. utánanéztem az érzés definíciójának és tanulmányoztam mások leírását, viszont ugyanolyan idegen nekem. a nincset nehéz elmagyarázni.
ezt is említettem már korábban, hogy unalommal tölt el az emberek nagyrésze. vannak emberek, akiket érdekesnek találok mint személy, és a faj is igen különös, de nem igazán érzek feléjük különösebb kölcsönös megértést vagy a mélyebb kapcsolat vágyát. néha jó olyanokkal beszélgetni, akik azokat a dolgokat szeretik, mint én, viszont ez messze áll egy barátságtól. ettől függetlenül úgy hiszem, vannak hozzám hasonló rokonlelkek ebben a világban, de mivel belénk van kódolva a mentális és érzelmi izoláció az egész emberi fajtól, nem tudnánk egymással sem mit kezdeni. mindig magányosak vagyunk. szerintem több féle magány létezik, a valós, amikor nem áll mellettünk senki tényleg az életünkben, az érzelmi, amikor borzasztó magányt érzünk érthetetlen okból kifolyólag, és a kettő ötvözete, amikor az elvi egyedüllét mellett egy örökös, szűnni nem akaró érzelmi egyedüllét is helyet foglal. a legutóbbi talán a legmélyebb, legorvosolhatatlanabb állapot, ahonnan úgy gondolom, kimászni borzasztó nehéz, ha nem lehetetlen. és én ebben élek. mégsem áll érdekemben kimászni belőle.
ez egy buborék, amit szinte alig veszel észre külső szemlélőként. benne lenni furcsa, hiszen nem tűnik a világ részének a valóságod, de a részeként nem tudod elképzelni azt. idegenség.
a társadalom egy elavult rendszer, az én szemszögemből legalábbis biztosan. ugyanakkor csak ezen a módon tudja fenntartani magát. visszataszít, ahogy a hétköznapi emberek élnek, visszataszít, ahogy a szegények, és visszataszít, ahogy a gazdagok. undorodom a világ felépítésétől, de attól tartok, nem lenne ez máshogy más rendszerrel sem. nem akarok ember lenni. nem akarok dolgozni, gyereket nevelni, pénzt keresni, másokkal lakni, leállni beszélgetni az ismerősökkel minden kibaszott érdektelen dologról, nem akarok életem végéig embert játszani, miközben tudom, hogy utálom az egészet. hogyan lehet ennyire süketen és egyszerűen létezni, hogyan nem fáradnak bele mások a szánalmas életük mókuskerekébe?
nem látják ezt. nem látják, amit én látok.
nekem azt hiszem, nem hétköznapi okom van az öngyilkosságra. néha azt kívánom, bár elég idős lennék egy rendes diagnózishoz, viszont végül mindig rájövök, hogy nem segítene gyógyszer vagy terápia rajtam, nem tudnám megváltoztatni az helyzetemet, hiszen már most is a lehető legjobb helyen vagyok.
és mindegy, mit csinálok, vagy hogyan érzem magam, az életemen huzatként átsüvítő boldogtalanságot nem egy kémiai egyensúly hiánya az agyamban vagy a sikertelenség okozza. nem tudnám az egészet elképzelni máshogy, nem tudom elképzelni mint egy "hétköznapiként", hogy azokat a dolgokat csináljam és éljem meg, mint mások. és egyébként is olyan dolgokat csinálok, amik mások szemében borderline őrültségek lennének, puszta unalomból égetem meg magam újra és újra, várom az ismerősök halálát, mert unom ezt a folytonos stagnálást. számomra a boldogság hazugság. mégis képes vagyok azt eljátszani, mintha hinnék ennek a hazugságnak.
nincs értelme az életemnek. éppen ezért a verseimben és prózáimban próbálok értelmet írni neki. ha megunom majd a gondolataim széppé, irodalommá tételét, és nem lesz többé kedvem leírni őket, szerintem megölöm magam, ha nem találok más ideiglenes értelmet.
éppen ezért nem várom el senkitől, hogy a kérésemre életben maradjon. az ő döntése, hogy véget akar-e vetni ennek. talán néhány embernek tényleg ez a megoldás, és így a legjobb nekik
2021. március 26.
1 note
·
View note
Text
boldogtalanság
ez egy olyan dolog, ami átjárja minden napom, hetem, sőt, az egész életemet, mióta az eszemet tudom. ez nem egy érzés, mint a bánat, vagy a vidámság, hiszen ugyanúgy szoktam nevetni, vagy örülni. ez egy állapot. ez az egész létem megértésének velejárója, és ezzel együtt minden elértéktelenedésének. nem tudom, milyen a boldogság, mert sosem ismertem, és ez teljesen külső tényezőktől független. tudom, milyen nevetni és élvezni dolgokat, de fogalmam sincs, milyen lehet boldognak lenni.
lehetséges, hogy ez valamilyen kapcsolatban van a szeretettel is, ami szintén nagyrészt hiányzott belőlem életem során. bár igazából fogalmam sincs. a szeretet érzése számomra távoli, én nem szeretek embereket, csak dolgokat, jelenségeket, helyeket, emlékeket. az emberek számomra mindig furcsák, és idegenek voltak, talán ez az oka hiányos érzelmeimnek irántuk. az embert, mint fajt, szeretem, mert érdekesnek találom, de mint egy egyedet, személyt még nem éreztem kötődésem tárgyának. de ezt már szerintem korábban megtárgyaltam.
én azt hiszem, máshogy látom a világot, olyan módon, amit ha másoknak elmagyaráznék, minimum tapintatlannak és érzelmileg nullának tartanának, ha nem egyenesen őrültnek.
pedig vannak érzéseim, költő vagyok basszameg, azokról szoktam verseket írni.
bár csak lehet, unom a legtöbb embert. ha valakinek elmondod "szép az idő ma", akkor valószínűleg nem lesz kíváncsi rá, mitől tartod szépnek az aznapi időjárást, vagy mire emlékeztet. ellenben egy vers addig hallgatja amiket mondasz, írsz, ameddig szeretnéd, ráadásul szebben meg is örökítheted az érzést és a képet, mint bármely kamera. éppen ezért, amikor beáll a kínos csönd, csak akkor kezdem el a monológomat az aznapi napsütésről, ami átszűrődik a felhők között, vagy ahogy fúj a szél, és tépi a fák lombját. vajon az angolok miért beszélnek az időjárásról gyakran? szeretik az időjárást, vagy csak a kínos csendet utálják?
vajon én vagyok igazából furcsa, és unalmas, vagy az a sok ember? ez valóban jó kérdés, de az elmúlt időben arra gyanakszom, hogy az előbbi.
sok dolog hiányzik belőlem, ami egy "átlagos" emberből nem, és erre nem rég jöttem rá. például a mások iránti hiányérzetet, amikor elvileg fáj, hogy nem lehetsz, és nem beszélhetsz vele, sosem tapasztaltam még. a családtagok iránti szeretet is elvártnak van tekintve, főleg ha semmi nagyobb konfliktus nem történt köztük. nekem ez se nagyon van, viszont ez nem tesz engem rosszá, vagy kevésbé normálissá. mi is a normális egyébként, az átlagoson kívül?
sokan félreértenek, vagy csak egyszerűen nem értenek meg. de nem kell aggódnom, hiszen találtam hozzám hasonló, elszigetelt, félreértett embereket, mégha ha a haláluk után 60-70 évvel csak olvasom írásaikat. nem vagyok egyedül, és ez azt hiszem, valamilyen szinten kicsit megnyugtat.
talán ez a folyamatos félreértés és mentális izoláció tenne engem boldogtalanná? többé kevésbé; mint mondtam, valami olyanra leltem, aminek nem lehet ellent mondani, amit ha elmondanék másnak, az illető vagy csak idiótának hívna, és figyelmen kívül hagyná amit mondok, vagy végtelen szomorúságba borulna.
na de mindegy, úgyis majd valószínűleg 10 év múlva megunom az életem, és megölöm magam, amikor már nem találok újabb inspirációt egy vershez vagy könyvhöz, és a korom lassacskán őszre festi hajam. ilyen fiatalon a halálomon elmélkedni néha abszurd, főleg amikor az öngyilkosság kerül középpontba.
de ez nem baj, az emberek meghalnak, semmi baj ezzel. én nem sajnálom az öngyilkosokat, vagy a hozzátartozóikat. nem sírok a halottakért és a betegekért sem, a sajnálatom nem fog semmit változtatni. az embereknek el kellene fogadni, hogy nem értük élnek mások, és felkészíteniük magukat a szeretteik halálára.
bár ezt így nem jelenthetem ki, mivel még nem igazán halt meg hozzátartozóm, de szerintem a nagymamám vagy a keresztanyám hamarosan meg fog, mert elég betegek. van olyan osztálytársam is, aki szerintem esélyes, hogy öngyilkosságot fog elkövetni.
így lenne könnyebb ezek után az eszméimet alátámasztani, viszont ezzel mint mondtam, várnom kell. csak akkor fogom ismerni a reakciómat.
de azt is értem, hogy valakik nincsenek ilyenekre felkészülve, és inkább a meglepettségtől vagy a hirtelen változástól szomorúak lesznek. hiába nem tapasztalok bizonyos emberi kötődéseket, attól tudom, hogy léteznek, és teljesen logikától függetlenül az emberek szomorúak lesznek.
például én is szomorú vagyok mostanában gyakran, látszólag ok nélkül. viszont ez nem mentális betegség, nem az agyamban lévő egyes hormonok hiánya, amit lehetséges valamennyire pótolni. ez a tudata a sok dolognak, amire szerencsére kevesen jönnek rá. és a boldog, teljes tudatlanságomat nem fogom visszakapni, hiszen sohasem létezett
2021. március 16.
0 notes
Text
nyers
nem tudom mostanában, mit kezdjek ezzel az érzéssel. tudom, nem fog tetlegességig fajulni, de furcsa és nehéz belátni, hogy a hajlam mindig is ott volt bennem. ez a megmagyarázhatatlan késztetés ami látszólag csak az én elmémben megmagyarázható, a tény, hogy szörnyetegnek néznének az emberek, ha tudnák. nem hinnék el, én sem hiszem el, de óvodás korom óta megvan valamilyen formában. nem akarok ártani, és nem is fogok, viszont ez a tudat alatti valami egyre mondta, hogy márpedig meg akarom fojtani azt a macskát, akarom látni kibelezve azt a mókust. nem akarom, nyilván, nem érdekel annyira, hogy látni akarjam.
és ez szerintem itt kezdődött. és az emberek életét látom elsuhanni felettük, látom, mennyi minden marad csak egy hirtelen gondolat vagy terv, egy nem beteljesedett életút vagy nem megélt tapasztalat. amiket csak megélve tudunk igazán érezni, őszintén történetbe szőni és visszahozni ezeket az érzelmeket. de mindigis ugyanaz lesz; aki nem tapasztalt hasonlót, nem fogja azt fogni, amit mi közvetítünk.
arra várok, hogy az egyik szuicid hajlamú barátom véget vessen az életének, mert látni szeretném a reakciókat, a sajátomat is, meg akarom örökíteni, egy könyvbe vagy egy versbe foglalni, érezni akarom a bűntudatot, amikor vér tapad az ember kezéhez. ez a bűntudat most is itt rügyezik bennem az ártó gondolatok, ösztönök nyomában. viszont ez visszafordítható, nem gyilkoltam meg senkit. és nem is fogok.
de akkor mit kezdjek ezzel? kiírtani magamból nem tudom és nem is áll szándékomban. együtt létezni vele egy édes, mégis nehéz teher, ahogy marcangol, és ki akarod élni valamilyen formában.
éppen ezért jöttem rá, hogy nekem másmilyen a szerelmem. a szépség szenvedése a kezeim közt olyan bűnös gyönyört hoz számomra, amitől félnem illene. nem akarom tönkretenni a szépet, csak kicsit bemocskolni, és látni, ahogy mégtöbbért könyörög.
szeretem a fényt, és ugyanúgy szeretem a sötétséget. szeretem a gyűlöletet, amit a szeretetem iránt érzek.
és nincs olyan rossz, amit úgy igazából gyűlölnék.
2021. február 27.
0 notes
Text
Színjáték
rájöttem, hogy igazán szórakoztat úgymond "maszkot" hordani, megjátszani magam az emberek előtt, egy teljesen másik szereplőt felépíteni, és figyelni, hogyan reagálnak az emberek erre a personára. nyilván, velem fogják összekötni, de nekem ez annyira nem számít, hiszen úgyis pár év vagy hónap múlva beszélni se fogunk. nem rég megkérdeztem az egyik barátomat, milyen vagyok, és olyan tulajdonságokat mondott, amit próbáltam megszemélyesíteni. annak örültem, mert ezek szerint nem volt haszontalan annyi év dráma óra
2021. február 1.
0 notes
Text
Életem értelme
telnek a napok, még mindig folyik az online oktatás. egyre édesebb a magány, újonnan rügyező vidámságom talán ennek betudható. nagyon szeretek egyedül lenni. megvéd a kíváncsiskodó emberektől, akiket túzlottan érdekel egy-két dolog rólam, lehet csupán csak udvariasságból, de az meg egyszerűen ostobaság. vagy oldanák a feszültséget, ami valljuk be, egész kedves, viszont nincs szükség ilyenekre. furcsák ezek a formaságok. lényeg a lényeg: nem kell más emberek aggodalmával vagy bárminemű problémájával törődnöm, és látszólag az eddig kiüresedőnek tűnő életem kicsit mégis telibb lenne. azonban félő, hogy ezeket az apró, gondtalan rügyeket elveri a jégeső, és újra kell egy módot találni a termés megvédésére.
minden nap tanul valami újat az ember, nem igaz?
talán több nap kell, talán több hét, hónap, netalántán év, de a tanulás és a változás örök.
mindenesetre tanultam az elmúlt időben, nem csak a külső világról, de úgymond a belsőről is.
rájöttem, hogy számomra az emberi kapcsolatok legtöbb esetben nem jelentenek többet egy íratlan szerződésnél, amit szerencsére felbonthatunk. amíg mindkét fél profitál, addig béke, nyugalom van. például ha szórakoztató valakivel időt tölteni, az igen jó. de nem kell ennek többnek lennie, hiszen teljes támaszként tekinteni másra, és függni tőle igen veszélyes.
más embernek azonban tudom, hogy több támaszt lel másokban, mint én, és neki többre is van szüksége, amit el is fogadok. ámde ők sokkal kiszolgáltatottabbak, bár az egyáltalán nem az én problémám, ki hogyan küzd meg az esetleges árulással. szerencsére azért nem minden ember akarja hátba támadni a másikat, így olyannyira nem sajnálom ezeket az embereket se, de szerintem nem érdemes pár hónapos ismertség után olyan információkat megosztani, amit könnyen ellenünk fordíthatnak.
azt is tudom, hogy sok barátom megsértődne, vagy csalódna, ha elmondanán neki, hogy nem kötődök hozzá. mert a barátságok jönnek-mennek, és ezt sajnos sokan zokon veszik. megértem valamennyire ezt is, hiszen nagy dolgokat látott bele a másikba az illető, esetleg szerette is.
szeretet.
kezdem azt hinni, nem szeretek senkit. ezt nem kell félreérteni, nem utálok ugyanígy senkit, vannak emberek, akikkel lehet szórakozni, beszélgetni, de nem mondanám, hogy szeretem őket. egyszerűen laposak az érzelmeim mások iránt, nem tudok egy másik személyre úgy gondolni, mint társ, vagy a kötődésem tárgya. inkább az emlékeket szeretem, amikben esetleg közreműködtek páran. talán az egyetlen ember, aki iránt bármennyi szeretetet érzek, az a húgom, viszont ez megint más kérdés, hiszen a saját testvérével az embernek felbonthatatlan szerződése van. bármi is történjen, amíg élünk, testvérek maradunk, és remélem még sokáig barátok is.
de ezen kívül nem érzek semmiféle kötődést a legtöbb ember iránt. a családom is többnyire a semleges kategóriában van, de ezzel nincs semmi baj szerintem. korábban aggódtam, de én ilyen vagyok. nem szeretek embereket. talán ez majd az idő során változni fog, viszont jelenleg számomra megfoghatatlan érzés a szeretet, hiába már olyan régóta azt hittem, ezt érzem.
és a szerelem mégtávolabb van.
nem tagadom, kicsit lenéző vagyok azokkal szemben, akik egy másik embernek odaadnák teljes személyüket, és annyi megalázást elbírnak, ha viszonzatlan ez. nem várhatjuk pedig el, hogy bárki szeressen csak azért, mert én ÉN vagyok, és mert én mindenemet eldobnám egy ugyanolyan ostoba emberért, mint önnön személyem. viszont ha két ilyen ember egymásra talál (ami valljuk be, nagyon kis eséllyel következhet be), akkor boldogan, egymástól függve tudnak élni. kiegészítik egymás hiányosságát. ez szép. de nem látom realisztikusnak és annyira nagyszerűnek, hogy mindenki ezt üldözze. amit tudom, hogy nem mindenki teszi, viszont a szülők is mit szeretnének a gyereküktől? unokákat.
"majd ha családod lesz"
"majd a feleséged"
"majd a férjed"
titkon mégis a legtöbben szeretnénk valakire támaszkodni, valakit szeretni, ami szerintem iszonyatosan abszurd, amiért egy másik, hozzánk hasonló gyenge, fejletlen, instabil és hasonló jellegű nemi vágyakkal rendelkező, gyakorlatilag állattal akarunk egy életet leélni. és szaporodni. mondjuk ez az ösztöneinkbe van kódolva, így látom az értelmét, de azt a gyereket fel is kell nevelned.
nem szeretnék belemenni az antinatalizmusba most, mert az egy külön posztot megérdemel.
aztán ki tudja, lehet egy nap majd undorítóan szerelmes leszek valakibe, még bármi lehet, de igazából nem nagyon szeretnék ebbe a hibába beleesni. az ember társas lény, és még a magamfajta introvertáltaknak is vannak szociális szükségletei, noha nem valami nagy, mégis valahogy ki kell elégíteni.
olykor elfelejtem, és teljes elszigetelődésbe, a gondolataimba burkolózva kezdek élni. ez már sokszor megtörtént, és általában depresszióban végződött, de azt hiszem, a leginkább engem szorongató, és mélybe lökő kérdésre találtam választ: azt, hogy nincs.
nem gyógyulok, mert nincs miből. ez csak az emberi elme ködös, titokzatos varázsa, hogy mekkora szakadékokat és hegycsúcsokat rejt. ez vagyok. te is ez vagy. és azt hiszem, a rohadó részeknek is helye van a világban, sőt, hajhászásuk, tanulmányozásuk számomra különös elégedettséget okoz, és keserédes mosolyt csal az arcomra. szeretem a sötétséget. ahogy szeretem a fényt is. gyűlölöm a sötétséget és gyűlölöm a fényt is. szeretem a gyűlöletet, gyűlölöm a szeretet, ez egy "ördögi" kör, ami csodálatos.
és ez az életem értelme
2021. február 1.
0 notes
Text
ijesztő szembenézni a halállal számomra. nem csak maga az ismeretlen rémít meg, hanem hogy vége, nincs tovább. a halál pillanata is, a fájdalom, vagy amikor tényleg tudod, vége, nem fogsz létezni tovább. a pont, amikor már nem észleled a valóságot, de még mindig van valami. nem a semmitől félek. hanem az oda vezető úttól.
egyelőre nem találtam még semmi más módszert, amivel ezt a szorongást kezelni tudnám, legfeljebb ha megpróbálom kizárni a gondolatot. mégis érdekel, tudni akarok többet a témáról, mert csak a végtől a tudatlanság ijeszt meg jobban. ez igazán elkeserítő, hiszen gyakran visszagondolva régre úgy érzem, a boldog tudatlanság, a gyermekkor volt a legigazabb, nem ez a halom tudás - a rosszról. bár szerintem a legtöbben egyetértünk.
a tudás veszélyes, fegyver, de van, hogy visszafelé sül el; minél többet akarok tudni a világról, tanulok minden nap, mégis ami leginkább megbénít, az olyan, amit senki sem tud. az ember borzasztóan korlátolt, nem csak érzékszervek terén, de a felfogása és tudása is. azt szeretném hinni, okos az ember, pedig még csak a semmit sem vagyunk képesek felfogni.
2020. december 7. szerda
0 notes
Text
annyira fojtó érezni, hogy nem vagyok ebbe a világba való, tudom, hogy nem akarok itt lenni, érzem, kitaszít, vagy én taszítom ki magam, de mindenhogy ez a szörnyű érzés szorongat. nem akarok élni, viszont meghalni rettegek. felemészt, hogy nem menekülhetek sehová, az egyetlen kiút az öngyilkosság lehetne, de az a legfélelmetesebb dolog. teljesen egyedül vagyok, nem látom értelmét semminek, hiába keresem és a testem is kezdi feladni a harcot. beteg vagyok. minden nap rettegek, hogy összeesek, és nem fogok többé felébredni, mert érzem, remegnek a lábaim, szédülök, hányingerem van. a valóság most olyan távoli, kifolyik a kezeim közül, felébredek, és újraélem a tegnapot, itt van a világ körülöttem, mégsem érzem valósnak. bár jobban meg tudnám fogalmazni, mi kavarog bennem, de annyira ködös minden, és alig tudok rendesen fogalmazni is.
2020. november 24.
0 notes